2. A hajléktalanság ismételt megjelenése és társadalmi háttere 

A rendszerváltás körüli időszak sajátos szociálpolitikai gondjaként, de csak részben annak következményeként kapott ismét nyilvánosságot a hajléktalanság. A tudatosulás kényszerítői azok a tömegdemonstrációk voltak, amelyek a budapesti tereken és pályaudvarokon folytak 1989 telén. A hajléktalan emberek ezen jelenlét-tüntetései voltak az első szociálpolitikai reagálások közvetlen kiváltóit. A döntéshozók évtizedek után először kezdtek el foglalkozni a problémával.

1989 telén a Blaha Lujza téren demonstráló hajléktalan emberek számára egy csepeli tornateremben megnyílt az első kvázi menhely[20], és átadásra került két volt munkásőr bázis is a VIII. és X. kerületben. Majd a Déli pályaudvaron összeszerveződő hajléktalan emberek kaptak ideiglenes menedéket a Csillebérci Úttörő Tábor „Háromláng” nyári táborában 1990. januárjában, egy héttel később, pedig Budaörsön, egy volt katonai objektumban létrejött első jelentős hajléktalanszálláson[21]. 1990 januárjában megalakult a hajléktalanság kezelésének első civil szervezete is, a Menhely Alapítvány. A fővároson kívül több vidéki nagyvárosban a fővárosihoz hasonló események játszódtak le.

Győri Péter 1990-ben a hajléktalanságról szóló első gyorsjelentésben[22] sorra vette a sokak hajléktalanságáig vezető, társadalom struktúrájában rejlő problémákat, amelyek a következőkben foglalhatók össze:

Minden valószínűség szerint közvetlenül növelte az effektív hajléktalanok számát: a lakásszféra legalsóbb régióinak bedugulása, a szükséglakások más célú (névjegyzékes) hasznosítása, az albérleti és rejtettebb szívességi ott-tartózkodási díjak gyors emelkedése, a hatósági kilakoltatások számának növekedése, a megnőtt lakásterhek miatti önkéntes lakásfeladások, fiatalok és eltartásra szoruló idősek utcára kergetése, kiszorítása, valamint azok az1989-ban hozott rendelkezések, amelyek nyomán megszűnt a közveszélyes munkakerülés kategóriája, a javító-nevelő büntetés. Több ponton is hatott a regionális munkanélküliség felerősödése, amely közvetlenül megnövelte a bármilyen lakhatási lehetőség nélküli, mintegy menekülésszerű településváltást és ezzel együtt a nagyvárosi önkényes lakásfoglalások számát is, ezek következményeivel együtt (pl. kilakoltatások...). Közvetlenül és nagy számban tett hajléktalanná embereket számos munkásszálló megszűnése illetve más célú hasznosítása[23]. Növelte az utcára kerültek számát az 1989-es részleges amnesztia, és a fel nem derített bűnelkövetők számának gyors növekedése, valamint egyes csoportokban a kábítószer-fogyasztás elterjedése. A tágabb, a társadalom működésébe mélyen beépült háttérfolyamatok és a stabil, nagy „hajléktalantermelő” intézmények is jelentős szerepet játszanak a hajléktalanok utánpótlásában: ilyen az állami gondozás intézményrendszere, a börtönök, az ideggyógyintézetek, alkoholelvonó osztályok.

Az utóbbi években megfigyelhető, hogy a hajléktalanságot újratermelő társadalmi jelenségek (elszegényedés, munkanélküliség, lakhatási nehézségek, alkoholizmus, drogfogyasztás) felerősödtek. A családi konfliktusok és a válás – az olcsó szálláslehetőségek és a szociális lakások hiánya miatt gyakori közvetlen kiváltó oka a hajléktalanságnak. A hajléktalan emberek között igen nagy számban találhatóak a rossz családi körülmények között felnevelkedett, az állami gondozásból kikerült, a rövidebb börtönbüntetésen átesett, az elvált, az alkoholbeteggé lett emberek. Róluk elmondható, hogy sem a megfelelő időben, sem a megfelelő módon nem jutottak társadalmi segítséghez. Ez azt is jelenti, hogy a szociális intézményrendszer diszfunkcionális működése a hajléktalanná válás folyamatának is meghatározó tényezője.[24]

2.1 Szakmai nyilvánosság 

A hajléktalan-demonstrációkat megelőző 5–10 évben a hajléktalansághoz hasonló állapotokról széles olvasóközönség elsősorban a fiatalság szubkultúráit bemutató írásokban találkozhatott.[25]  A „csövesprobléma” nagy hulláma hazánkat 1978–1982 között érte el. Első megjelenésében kulturális indíttatású volt, de már látszott mögötte egy jelentős ifjúsági szegénység. Ezt a hullámot különböző rendőri intézkedésekkel szorították vissza. Egy 1980–1985-ös fiatal csövesek közötti vizsgálatból kiderült, hogy a fiatalok 31%-ának nincsen otthona, és nagy közöttük az állami gondozottak aránya.[26]

A 70-es évek végétől jelentek meg, és többé-kevésbé széles körű nyilvánosságot is kaptak olyan társadalomkutatások, amelyek a kifejezetten hátrányos helyzet, szegénység, depriváció jelenségeire és az ezeket létrehozó, fenntartó, átörökítő mechanizmusokra vonatkoztak[27]. Ezek közül témánkhoz kötődve kiemeljük a munkásszállókon élők életkörülményeire és rétegződésére, a város peremén, slumokban élőkre, hajléktalanokra, csavargókra vonatkozó vizsgálatokat.[28]

2.2 Lakáspótló helyeken él a lakosságnak mintegy 3 százaléka

1980-as népszámlálás adataiból kiderül, hogy a népességből több mint 360 ezren nem lakásban éltek. 191 ezren csecsemő-, gyermekotthonokban, nevelőintézetekben, gyermekvárosokban, diákotthonokban; 92 ezer ember munkásszállókon, barakkokban, alkalmazotti szálláshelyeken stb.; 60 ezren munkaterápiás, alkoholelvonó intézetekben stb.; és 33 ezren szociális otthonokban, szeretetházakban stb. laktak. Az épületek számbavétele során „emberi lakóhelyként” találtak műhelyt, raktárt, garázst, mosókonyhát közel 1189 db-ot; lakott kunyhót, bódét, lakókocsit, vagont, lakott barlangot, cirkuszkocsit, autóbuszkarosszériát, uszályt, stb. 2787 db-ot. 11 086 (Budapesten 3780) olyan – műszaki átalakítás nélkül – lakott közvetlen tartózkodási helyet találtak, amely üzlet, iroda, garázs, raktár, mosókonyha, présház stb., illetve lakókocsi, uszály, vasúti kocsi, barlang, kunyhó, bódé stb. volt. Ilyen helyen lakott 28 378 ember, Budapesten 7622 fő.  A 80-as statisztikák azt mutatják, hogy akkor a népesség mintegy 2%-a (200 ezer ember) élt hazánkban az effektív hajléktalanság veszélyzónájában – pusztán a statisztika által megragadható „lakás”-viszonyaik okán. Valójában a veszélyzónában élők száma jóval magasabb. Az effektív hajléktalanok száma egyes becslések szerint elérte a 30 ezer főt. [29]

2.3 A munkásszálló menedékház mintegy 15 ezer embernek

Egy 1982-es munkásszállókra vonatkozó vizsgálatból kiderül, hogy a szállók menedékház funkciót is betöltöttek. A szállóra kerülés motívumait vizsgálva többnyire kényszerelemek domináltak: megfelelő munkalehetőség hiánya azon a településen, ahol korábban élt, vagy nem tudott ingázni, vagy nem volt hol laknia, vagy családi konfliktus miatt akart más településre kerülni, illetve az ottani helyzet nem felelt meg az igényeinek és úgy gondolta, hogy munkásszálló majd mintegy „ugródeszkaként” más lehetőségeket ad.

Jellemző volt a szállón élők körében az állami gondozottak magas aránya, a szakképzetlen munkások nagy létszáma. A lakók ötöde állandóan a munkásszállón lakott, haza – ha volt olyan – legfeljebb nagyobb családi ünnepekkor látogattak. Ők többségükben középkorúak voltak és nagyobbrészt elváltak.[30] A munkásszállón élők 20%-ának gyakorlatilag nincs lakása, állapította meg egy másik – 1985-ben megjelent tanulmány, amely szerint a lakók mintegy háromnegyede halmozottan hátrányosnak tekinthető – életkorából, anyagi helyzetéből, családtalansága következtében és nincs kilátása önálló lakáshoz jutásra. [31]

2.4 Hajléktalan lét az 1980-as évek közepén [32]

1987-et írunk, amikor Utasi Ágnes műhelytanulmányában átfogó képet kaphatunk a honi hajléktalanságról. A mintegy száz, nagyvárosban élő, különböző korú hajléktalan emberrel készített interjúból körvonalazódik a 80-as évek közepére jellemző magyar hajléktalan lét. A „házpótló, lakáspótló” helyek, megélhetési, jövedelemszerzési módok, a főbb jellemzők mentén történő csoportosítások pontosan tükrözik a 80-as évek közepétől már meg is fogalmazható társadalmi jelenséget.

A hajléktalanok rétege belülről differenciált. Egyes csoportok kényszerűen választott életformája, míg mások által tudatosan követett alternatív életstílus a csövezés – írja a szerző.

A megkérdezett hajléktalan emberek többsége nem vett részt folyamatosan a társadalmi munkamegosztás rendszerében. Ebben a lakásszerzés naponta felmerülő kényszere, az érték s normarendszer különbözőség mellett azonban a munkanélküliség erősödése is fontos szerepet játszott. Jellemző jövedelemszerzési formák voltak: bérházak takarítása, építőipari segédmunkák, szemétszállítás, utcasöprés. Ismételten felkeresett alkalmi munkahelyek között vezetett a mosoda, piaci rakodás, kertészeti munkák, rakodó munkák, újságárulás. Voltak, akik hulladékhasznosításból éltek: guberálásból, üvegvisszaváltásból, papíreladásból. Sokan napszámos és idénymunkákat vállaltak magánházaknál: favágást, kertásást, kiskertgondozást. Akadtak olyanok akik illegális jövedelmekből éltek: kéregettek, lejmoltak, esetleg élelmiszert, ruhát loptak, tiltott szerencsejátékot űztek vagy prostituálódtak. Az elesettek, értelmi fogyatékosok, alkoholisták, család nélküli, lakhatási lehetőség nélküli emberek közül nem egynek az ügyes munkaadók munkájukért hálóhelyet, ételt és italt adtak, gyakorlatilag éhbérért és minimális természetbeni juttatásért dolgoztatták őket. [33]

Milyen hajlékokról számoltak be a megkérdezett hajléktalan emberek?

Főleg fiataloknál az év nagyobb részében lakatlan nyaralók, vikendházak (főképp ismerősök, barátok házai) szolgáltak lakhelyül. A megüresedett, kiutalásra váró tanácsi lakások, a szanálásra ítélt házak, félbemaradt építkezések hónapokig, sőt évekig háborítatlan otthont biztosíthatnak, de volt aki transzformátorházban lakott. Voltak akiknek a munkáltatója engedélyezte, hogy a portásfülkében, sportpálya-öltözőben, fűtőtérben, üvegházban, elárusító bódéban, raktárban, pincében, aludhasson amolyan kölcsönös érdekeltségi alapon. Vagyis a hajléktalan ember a szállásért cserében mintegy őrizte a helyet illetéktelenekkel szemben. Sokaknak a bérházak szárítóhelyiségei, használaton kívüli pince- és szuterénhelyiségek, elhagyott viskók, bódék, kalyibák jelentettek ideiglenes, vagy nagyon is véglegesnek tűnő odút. Volt aki külterületi tákolmányában már 20 éve lakott, az interjú időpontjában 61 éves volt. Többeknek szükség esetén parkok és pályaudvari kocsik, éjszakai járatok szolgáltak szálláshelyül. Elsősorban barátok, ismerősök, ivócimborák között gyakori megoldás volt a szívességi lakáshasználat, vagy a különböző neműek között a lakhatási érdekek erősítette együttélés. A 80-as évek közepén a hajléktalan emberek vallomásai szerint az albérletek között, ahol meghúzódtak nem kevés nyomortanyával, ágybérlettel találkoztak. Néhány ezek közül valóságos – illegális – éjjeli menedékhelyként működött.

A társadalom perifériájára szorultak egy része átmenetileg valamilyen intézményben, lakott, de e biztonság látszata mögött a legteljesebb, otthontalanság jellemezte az itt élőket. Sorolhatjuk a munkásszállókat, az állami gondozás intézményeit, vagy az olyan társadalmilag szervezett és felügyelt „hajlékokat”, mint a börtön, alkoholelvonó-, elmegyógyintézet, kórház, szociális otthon, átmeneti szállás – ahová az otthon nélküliek bekényszerültek, vagy ahonnét alkalmasint akár meg is szöktek.

2.5 Hajléktalanok Nemzetközi Éve 1987

1987-et az ENSZ a Hajléktalanok Nemzetközi Évének nyilvánította. A világszerte megtartott rendezvények célul tűzték ki, hogy javítsanak az embertelen körülmények között élő emberek sorsán és a hajléktalanság 2000-re megszűnjön.

Hajléktalannak tekintették mindazokat, akik:

– pincében, utcán, aluljáróban, elhagyott házban laknak,

– természeti katasztrófa,

– emberi katasztrófa miatt elveszítették lakhelyeiket,

– nem jutnak ivóvízhez

– nem jutnak tisztálkodási lehetőséghez

– személyes biztonságuk és lakásbérletük veszélyben forog,

– szegénységük okán szlömökben, bádogvárosokban élnek.

Becslésük szerint a Föld lakosságának mintegy ötöde nem rendelkezett minimálisan megfelelő lakással, mintegy 100 millió embernek pedig semmilyen hajléka nem volt. (A fenti bővített meghatározással az ENSZ a harmadik világ szegényeire kívánta a figyelmet felhívni.) [34]

2.6 Sajtóvisszhang 1988–1989

Minden bizonnyal a „Hajléktalanok Nemzetközi Éve” kapcsán szűnt meg a hajléktalanság tabuként való kezelése Magyarországon. A korábban említett tanulmányok, vizsgálatok nagy része is 1987-ben látott napvilágot.

Kezdtek sorra megjelenni cikkek – a napi-, és hetilapokban egyaránt – a hajléktalan emberekről, akik pincelakók, barlanglakók, bódékban, kazánházakban, nyaralókban, öltözőkben, pályaudvarokon... húzzák meg magukat, vagy alkalmi ismerőseiknél alszanak. Olvashattunk önkényes lakásfoglalókról, kilakoltatott díjhátralékosokról, emberi tartózkodásra alkalmatlan szükséglakásokról. Írtak az átmeneti szállók életéről, amelyekről kiderül, hogy lakói a halmozottan hátrányos helyzetű emberek rétegébe tartoznak. Bajaikat tetézi, hogy sok közöttük a mozgás-, hallás-, látás- és lelki sérült. Az is kiderül, hogy a budapesti „Lordok Háza” fapriccsein kívül (16 férfi és 8 női hely) semmi nincs a hajléktalan emberek számára. Nem talált meghallgatásra Bognár Szabolcsnak az Ötlet oldalain (1988. 08. 11.) megírt javaslata, hogy kerületenként légópincéket, óvóhelyeket nyissanak ki hajléktalan embereknek.

1989 februárjában a VI. kerületi rendőrkapitányság illetékese a Mai Napnak (1989. február 13.) úgy nyilatkozott, hogy becslése szerint legkevesebb tízezer ilyen ember tengődik a fővárosban. A regionális munkanélküliség következtében Budapesten szerencsét próbáló családok sokszor mosókonyha foglalóként, majd kilakoltatottként tűnnek fel közöttünk. Győri Péter a Népszabadság 1989. április 6-i számában erre az akkor már két-három éves jelenségre, a családos hajléktalanságra hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: fontos lenne, hogy a hajléktalanságot ne rendőri, büntetőjogi, hanem szociális problémaként kezeljék.

Az 1989-es év fordulópontot jelentett nem csak a társadalom, hanem a hajléktalanság hazai történetében is. 1989-ben megalakult a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság[35]. Ez volt az első olyan civil kezdeményezés, amely a hajléktalan emberek érdekeinek védelmében kiállt és cselekvési program készítését szorgalmazta. Alapítóin keresztül kapott először sajtónyilvánosságot a hajléktalanság problémája.

A probléma kezelésének első lépései viszont a hajléktalan emberek jelenlét- demonstrációinak hatására indultak meg. A döntéshozók eszközök hiányában, a korábban politikai távolságtartással kezelt társadalmi szerveződések és karitatív csoportok, egyházi és világi segítők együttműködésére számíthattak. Az ő közreműködésükkel nyíltak meg az első menhelyek 1989–1990 telén, és indult el a hajléktalanság kezelése kényszerűen a „tűzoltó” megoldások útján.  

www.varazsbetu.hu

www.oktatoprogram.hu

www.oktatoprogramok.hu

www.kazalkolos.hu

www.hajlektalansag.hu

www.kazalkolos.lapok.hu