1. Visszapillantás a hajléktalanügy honi történetébe 

„… a családfenntartó jövedelmének elvesztését rendszerint a hajléktalanság követi. A hajléktalan család pedig albérletben, kunyhó- és bódélakásokban húzódik meg, majd tagjai a családi közösséget felbontva, ágybérletek, éjjeli szállók felkeresésére kényszerülnek. A szociális munka terén érvényesülő családvédelmi szempontok tehát kötelezően előírják, hogy a hajléktalanná váló családok intézményes elhelyezése érdekében szükséglakások létesüljenek. Gondoskodni kell azonban arról is, hogy a már széthullott család tagjai, az egyedülálló hajléktalanok is találhassanak a körülményekhez képest elfogadható éjjeli szállást, s ezen célt kívánják biztosítani a menhelyek.”[2] 

1.1 A bekövetkezett hajléktalanságot enyhítő szegényügyi intézmények: szükséglakások és menhelyek az 50-es éveket megelőzően 

A hajléktalanügy a századforduló környékén kezdett szervezettebb formát ölteni. Az első lépéseket inkább közbiztonsági, közegészségügyi és rendészeti szempontok vezérelték (pl. az elszaporodó illegális tömegszállások ellenőrzésére létrehívott ún. lakásrendészet). A századfordulótól a hajléktalanügyet elsősorban a szociális és lakásügyi problémák határterületeként, inkább szegényügyi, mint lakáspolitikai kérdésként kezelték. A kor uralkodó felfogása szerint a lakhatás megoldása kinek-kinek a magánügye volt. Ha azonban valaki erre önmagában képtelen, akkor a közösségnek voltak kötelezettségei vele szemben. A hajléktalanság elleni küzdelem kettősirányú volt: egyrészt a hajléktalan családok, másrészt a hajléktalan egyének elhelyezését kívánta lehetővé tenni.

1.1.1 Hajléktalan családok elhelyezése – szükséglakások 

A szükséglakások jogviszonyának szabályozásáról szóló 4780/1932. M.E. sz. rendelet értelmében „Hajléktalannak azt kell tekinteni, aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson”. Számukra a helyi közösségnek kellett valamilyen hajlékot biztosítania. E célra szolgáltak a szükséglakások. A szükséglakás az, amelyet az állam, a törvényhatóság vagy község kizárólag hajléktalanok elhelyezésére létesít (építtet, bérel, stb.) és kifejezetten ilyennek minősít. A szükséglakást a közület közsegélyezésképpen nyújtja az arra rászorulónak.”[3] A szükséglakások építésének indítóoka nem a lakáshiány, hanem a hajléktalanság mértéke volt, ezért a szükséglakás-építés mindig a gazdasági helyzet alakulásának megfelelően jelentkező szükségletekhez igazodott, alapvetően azzal a céllal, hogy a kilakoltatottaknak ideiglenes hajlékot nyújtsanak. A szükséglakásokat (korábbi néven „családi szobákat”) tehát mintegy „természetbeni segélyként” adták a rászorulóknak, szokásos lakásbérleti szerződések nem köttettek. Ha a tömeges igény miatt mérlegelni kellett, hogy kinek juttassanak szükséglakást, akkor az alacsony jövedelem mellett a gyermekek számát, a lakbérfizetési képtelenség miatti korábbi kilakoltatást, valamint a budapesti illetőséget vették figyelembe. A szükséglakástelepek – kevés kivétellel – összesen egy szobából álló lakások, amelyek családok állandó hajlékául kevéssé voltak alkalmasak. A szükséglakástelepek számára a székesfőváros házirendeket adott ki, amelyek a szükséglakásban zajló élet szinte minden területére alkalmaztak valamilyen megszorítást, elvárást. A házirend betartását és a szükséglakástelepek rendjét telepfelügyelő ellenőrizte.[4] A szükséglakásokat igénybevevő családoknak csekély használati díjat kellett fizetniük, amelyet a teljesen szegény családok részére az elöljáró elengedhetett. Egy-egy család csak meghatározott ideig – legfeljebb három hónapig – használhatta a lakást, ugyanakkor a századfordulón jellemző helyzet volt, hogy az egyébként ideiglenes elhelyezésére szolgáló lakásokat a szabályoktól eltérően rendszerint évekig ugyanazok a keresetnélküli családok lakták.

1.1.2 Hajléktalan egyének elhelyezése  

1800-tól Pest-Buda és Óbuda lakosságának száma 30 évenként megkétszereződött. Az ipari és kereskedelmi koncentráció a nagyvárosi munkaalkalmak a nőtlen és hajadon munkások nagy tömegeit szívták a nagyvárosba. Az ő elhelyezésük a különféle otthonok (tanonc-, legény- és nőotthonok) feladata volt. Az egyedülálló munkások megfelelő bérfizetés ellenében szállást kaphattak a népszállókban, vagy albérletben laktak.

Jellemző szokás és a megélhetést is kiegészítő forrás volt, hogy a lakosság egy része házát egészben, vagy annak egyes helyiségeit tömeges éjjeli szálló gyanánt kiadta. „Aki házát részben vagy egészben, vagy aki lakásának, illetve a bérelt háznak egyes helyiségeit éjjeli szálló gyanánt akarja kiadni – ide nem értve a szállodásokat –, ezt csak külön hatósági engedély alapján teheti” – írja a már említett 1884-es szabályrendelet tervezet a VI. cím 17. §. alatt. A tervezet értelmében az engedélyt az illető kerületi elöljárósága adta ki, ha az éjjeli szállót létesíteni kívánó bemutatja a háztulajdonos engedélyét, valamint a kerületi orvos véleményét, és ha a helyiség fekhelyekkel el volt ellátva. Az engedélyezett szállók a kerületi orvosok felügyelete alatt álltak. A fővárosban létező tömeges éjjeli szállók mennyiségileg és minőségileg egyaránt elégtelenek voltak. Ezeket a tömeges éjjeli szállókat a vállalkozók rendszerint olyan házakban szokták berendezni, amelyek építéstechnikai szempontból rendes lakásnak alig voltak alkalmasak. A tisztiorvosok sok esetben csak azért tűrték meg a szállókat, mert tehetetlenek voltak a lakáshiánnyal szemben. A szállókon 10–40 fillért is elkértek a vendégtől egy-egy éjjelért, holott gyakran a földre szórt rongyok helyettesítették az ágyat. Az állandó keresetű szakmunkások rendszerint csak nagy szükségből keresték fel ezeket a szállókat, amelyek lakói elsősorban az alkalmi munkások közül és a proletariátus legalsóbb rétegeiből kerültek ki.[5]

Az albérletek, az ágyrajárás és a  tömeges éjjeli szállók valamint éjjeli menhelyek nyújtotta elszállásolás tapasztalatainak ismeretében fogalmazta meg a Ferenczi Imre az olcsó lakások, valamint a megfelelő szálláshelyek szükségességét: „A modern lakásreform minden eszközével olcsó lakásokat kell teremteni a családos munkásoknak, hogy ne kelljen ágybérlőket tartaniuk, a túlzsúfolt lakásokból kiemelendő ágybérlőknek lehetőleg a régi árak mellett megfelelő szállóalkalmatosságot kell létesíteni.” A megfelelő szállóalkalmatosságon a népszállót értette. Az első lépést a főváros a népszállók építése terén a VI. kerületben 1910–11 között – Rowton lordról elnevezett rendszer mintájára – épített népszállóval tette meg[6].

Hajléktalan magánosokról akkor beszélünk a korszak felfogása szerint, amikor „az egyedülálló egyén a Népszálló, az albérlet vagy ágybérlet bérét sem tudta megfizetni, vagyis amikor hatósági támogatás nélkül tényleg az utcán kellene töltenie az éjszakát.[7] Az egyedülálló hajléktalan embereket különböző éjjeli menedékhelyek fogadták be.

A főváros területén az első menhely 1876-ban jött létre. Létesítője a „Régi hű testvérek” szabadkőműves páholy[8] volt. Négy éves úgymond kísérletezési szakasz után 1880-ban fogalmazták meg az addigi kezdeményezők és időközbeni csatlakozók a „Hajléktalanok Menhelye czímű Jótékony-Egylet” Alapszabályát, amelynek értelmében az egylet célja „menhelyek felállítása és fenntartása, hajléktalanok időleges elhelyezése, esetleg étkeztetése czéljából Budapesten, továbbá ily hajléktalanok részére lehetőleg kereset források nyitása”. [9]

Amikor Budapesten 1881-ben megszervezték a tanácsi IX. ügyosztályt, ennek hatáskörébe tartozott a nyílt szegénygondozás központi irányítása, valamint az árvaházak és szeretetotthonok, mellett a menhelyek, népkonyhák[10] létesítése, kezelése is.

Szintén jól tükrözte a főváros viszonyát a menhelyek létesítésével kapcsolatosan az 1893. jún. 21-én tartott rendkívüli törvényhatósági bizottsági közgyűlés ülésének 649. sz. határozata, amely a következőket fogalmazta meg: „A menhelyek társadalmi úton szaporítandók, éspedig oly módon, hogy a székesfőváros erre a célra a „Hajléktalanok Menhelye” című egylet, esetleg már hasoncélú egyletet is, az eddig is már gyakorlatilag mutatkozott módon erkölcsileg és anyagilag is támogatni fogja. Az ily menedékhelyek létesítésénél arra kell törekedni, hogy olyanok lehetőleg, minden kerületben állítassanak fel, éspedig oly környéken, ahol sűrű a munkás nép s közel találja műhelyét.”[11]

Összességében a fővárosban 1898-tól 1907-ig az állandó menhelyeken 1100 ágy fogadta a rászorulókat, az elszállásolt egyének száma pedig pl. 1895-ben éves szinten 387.156 fő volt.[12]  Közvetlenül az I. világháború előtt 1240 férőhely állt rendelkezésre három nagy menhelyen. A háború alatt a menhelyeket katonai célokra foglalták el, majd menekült családok elhelyezésére szolgáltak. Később a 20-as években a nagy lakásínség miatt télen-nyáron telt házzal működtek.

Az egyedülálló hajléktalan emberek kérdése a gazdasági válság elmélyülésével ismét nagy gondot okozott a fővárosnak. 1930–31-ben zsúfolásig megteltek az akkor működő fővárosi menhelyek azokkal, akik sem az albérleti szobát, sem pedig az ágybérlet árát nem tudták kifizetni. Azok, akik nem jutottak be a menhelyekre az óbudai majd a kőbányai téglagyárak rossz levegőjű, sokszor még tüzes kemencéiben húzták meg magukat éjszakára, de ijesztően magas számuk miatt a téglagyárak igyekeztek kizárni őket.

A főváros ideiglenes menhelyek nyitására kényszerült. Az éjjeli menedékhelyeket nemcsak a magányos hajléktalan emberek keresték fel, hanem ide húzódtak be a faalkotmányaikban vagy földbe vájt kunyhókban és egyéb helyeken lakó a megfagyás veszélyének kitett családok is. 1932 decemberében, különösen ezekre a családokra való tekintettel a m. királyi állami rendőrség életvédelmi osztálya hat férfi, illetve női „fapados melegedőket” is létesített a megfagyás elől menekülő vagy öngyilkosságot megkísérlő hajléktalanok számára. A téli időszakban működő melegedő szobákba a rászorulók igazolás nélkül jelentkezhettek, és naponta kétszer meleg levest és kenyeret is kaptak.

A hatalmas igény és a menhelyek továbbra is korlátozott száma miatt 1932 december 24-től a fővárosban bevezették a munkaszolgáltatással egybekötött menhelyi elhelyezés új rendjét. (223 442/1932.-IX.) E szerint a fővárosi menhelyeken a felvétel az üresedett helyekre naponként történt. A beutalást a VI. ker. Angyalföldi út 2. szám alatt lévő „központi iroda” végezte, amely a hajléktalan felnőtt magányos embereket rendszerint egy hónapra utalta be. A munkaképes hajléktalanoknak egyhavi ellátásukért 10 napon át, naponként 6 órai könnyű munkát (gazirtás, útegyengetés, ároktisztítás, kisebb földmunkák) kellett végezniük azokon a munkahelyeken, amelyeket a kerületi elöljáróságok, illetve a főváros kertészete kijelölt számukra.

Az éjjeli menedékhelyeken minden lakónak külön fekhelyet (vaságy, szalmazsák, lepedő, szalma fejpárna, két pokróc) biztosítottak. A munkaképes hajléktalan emberek reggelit (fél liter tej, 20 dkg kenyér), egy ebédjegyet és vacsorát (5–8 dkg kolbász és 10 dkg kenyér) kaptak. A 10 munkanapon ezen kívül még 1 db 20 filléres (hentesáru- és kenyér) utalványt is kaptak. A munkaképtelen hajléktalan emberek naponta ebédjegyet és felváltva egy 20 filléres hentesáru- vagy egy tej- és kenyér utalványt kaptak. (Ez a rendszer kiterjedt a Magyar Vöröskereszt Egylet által elhelyezett menhelylakókra is, akiket a főváros utalt be, és akik után egyenként és éjjelenként a főváros a 20 fillér hálódíjat megtérítette a Vöröskeresztnek. Egyébként a Vöröskereszt menhelyein lakók nem voltak munkaszolgálatra kötelezve.) A menhely vendége, ha nem folytatólagosan vette igénybe a menhelyet, akkor csak a fővárosi fertőtlenítő intézetben történt fertőtlenítés után kaphatott újra helyet. A menhelyeken általában este 7 órától másnap reggel 6 óráig lehetett tartózkodni.[13]

1935–36-ban átszervezték a fővárosi pénzbeli, természetbeni és intézményi szociális ellátások rendszerét, ezen belül az addigi menhelyeket is. A főváros területén tartózkodó hajléktalan emberek egységes nyilvántartására 1936 áprilisában külön szervezetként létrehozták a Hajléktalanok Központi Irodáját, ahonnét az a hajléktalan emberek egész városra kiterjedő beutalását végezték és közmunka szolgálatát szervezték, szükség esetén pénzbeli és ruhasegélyt is nyújtottak. (1938. januárjában ez az iroda 4534 főt tartott nyilván.)

1935–36-os években összesen 11 menhelyen mintegy 3200 férőhely állott rendelkezésre a főváros menhelyein. Ezek 45%-át a Székesfőváros, 36%-át a Magyar Vöröskereszt, 5%-át az Üdvhadsereg, 4%-át a. Szent Imre-városi Karitász, és 10%-át az V. ker. Általános Közjótékonysági Egyesület tartották fenn. A korabeli statisztikák azt mutatják, hogy ez is mindig kevés volt, és az egész szegénygondozás legszomorúbb csoportját a menhelyen élők alkották, „akik sem munkával, sem családdal nem kapcsolódnak a társadalomhoz, valóságos kivetettek ők, akik közül sokat a hosszú munkanélküliség tett menhelylakóvá”[14]. 

1.5 A hajléktalan embereket segítő egyéb megoldások 

Ahogyan azt már említettük, a menhelyek mellett a város különböző pontjain létesültek nappali melegedők, ahol szerény étkezésben is részesülhettek a rászorulók. A téli időszakban működő melegedő szobákba a rászorulók igazolás nélkül jelentkezhettek, és naponta kétszer meleg levest és kenyeret is kaptak.

Budapest 4 pályaudvarán és 14 vidéki állomáson működött Pályaudvari Misszió. Ezekben a Magyar Családvédelmi Szövetség és a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége aktivistái segítették tanácsokkal, elhelyezkedési lehetőséggel – elsősorban az egyedülálló fiatal nőket, illetve rövid időre átmeneti szállást is biztosítottak. Hasonló segítséget, útisegélyt nyújtottak időseknek, vakoknak, súlyos betegeknek is.[15]

A főként az idős emberek számára jelentettek nagy segítséget az ún. „kis szeretetotthonok”[16]. A fővárosban 1933-tól működtek azoknak az idős, ínséges körülmények között élő embereknek az elhelyezésére, akik a szeretetotthonokba nem jutottak be férőhelyhiány miatt. Általában olcsó bérházakban lévő szoba-konyhás lakások voltak, amelyeket különböző egyházi és karitatív szervezetek béreltek. A fűtésről és az élelmezésről a főváros gondoskodott. A szociális támogatást az egyházi szervezetek és a Vöröskereszt szociális munkásai adták. Egy lakásba két vagy három idős embert helyeztek el. Ezt nevezték „összeköltöztetés”-nek. 1938-ban számuk 71 volt. 1939-ben mintegy 800 idős ember lakott – összesen 73 – ilyen kis szeretetotthonban a főváros területén.

A harmincas években hozzávetőlegesen kétszáz karitatív, szociális egyesület tevékenykedett a fővárosban. Sok egyéb szociális funkciójuk mellett különböző menhelyeket és melegedőket is fenntartottak, vagy olcsó lakásnyújtásról gondoskodtak, stb.

1.6 A korabeli hajléktalanság okai 

Feltehető a kérdés: milyen társadalmi okok játszottak szerepet a korabeli hajléktalanság tömegméretű kialakulásában? Magukból a hajléktalanságra vonatkozó definíciókban következtethetünk arra, hogy legfőbb okként az akkori társadalom a lakáshelyzet megoldatlanságát tekintette. A lakáshiány okán a kislakások árai illetve bérei jelentékenyen megnövekedtek. Ezzel együtt nőttek az albérleti, ágybérleti díjak is. Egyre többen váltak képtelenné ezek megfizetésére és szorultak menhelyi elhelyezésre. A szegénységet – és így a hajléktalanságot is – gerjesztő okok között ott szerepelt az alacsony jövedelmek mellett a munkanélküliség is. A lakáshiány mellett a korabeli hajléktalanság következő okaként a hatósági kilakoltatások jelölhetők meg. A kilakoltatások alapvető oka a lakbérfizetési elmaradások volt. A kilakoltatott családokat szükséglakásokba, szükséglakástelepekre költöztették. A szükséglakások építése viszont nem állt arányban a kilakoltatott családok számával. Ebből a helyzetből az adódott, hogy ahol lehetett a családot megbontották, a családtagokat magányosok menhelyein helyezték el, illetve elkerülhetetlenné vált a bódévárosok, nyomortanyák kialakulása. Külön gondot jelentettek a menekültek, bevándorlók. Ezeknek az embereknek tetemes hányada élt vagonlakásokban, pályaudvarokon[17].  

1.7 A háború utáni évektől a rendszerváltásig 

A háború utáni években többek között helyre kellett állítani a megrongálódott szegényházakat, szeretetotthonokat is. (Ez 261 állami szegényház és szegényszoba, összesen mintegy 8000 ágy korszerűsítését, továbbfejlesztését jelentette.) 1947-ben 150 szociáliskonyha működött, ahol közel 33 000 rászorulónak biztosítottak naponként főtt ételt. A lakás nélkül marattaknak két átmeneti otthonban 500–500 férőhelyen adtak ideiglenes elhelyezést.[18]

1950 után a szociális igazgatás fejlődése megtorpant. Kialakult az az álláspont, hogy a szociális gondoskodás szükségtelen, a munkanélküliség felszámolásával, a dolgozók életszínvonalának javításával megszűnnek a szociális problémák is, nem lesznek többé olyanok, akik a társadalom támogatására szorulnak. Az 1953-as lakáskódexig változatlan formában maradt fenn a hajléktalan emberekre és a szükséglakásokra vonatkozó korábbi szabályozás lényege. A további magyar jogszabályok a rendszerváltozás előtti időszakban nem ismerték el a hajléktalan állapotot, így annak megoldási formái sem kerültek szóba.

„Ezzel függ össze az a paradigmaváltás, amely a hajléktalanok egy részét szociális problémacsoport helyett ismét rendészetileg „kezelendő” úgynevezett „lumpen elemeknek” deklarálja. Az ekkor lezajló paradigmaváltás másik lényeges összetevője, hogy az addigi magán-bérlakás-piaci viszonyok kiegészítőjeként, szociális támogatási rendszerként működő hajléktalanellátás (szükséglakás-juttatás, menhelyi elhelyezés) helyébe az állami (tanácsi) bérlakáselosztás rendszere lépett Az „önmaguk lakhatásáról gondoskodni képtelenek” átkerültek – elvileg – a tanácsi bérlakásra jogosultak körébe.”[19] 

A hajdani menedékhelyek közül egyedül az Üdvhadseregtől elállamosított Dobozi utcai szálláson, a Lordok Házában maradt meg egy ún. „fapados”, 16 férfi és 8 női férőhellyel. Itt elsősorban azok a börtönből szabaduló emberek húzódtak meg, akiknek nem volt otthonuk, családi kapcsolataik felbomlottak. Maga a Lordok Háza egyike lett a főváros munkásszállóinak, ahol számos lakásnélküli ember élt évtizedeken keresztül.

www.varazsbetu.hu

www.oktatoprogram.hu

www.oktatoprogramok.hu

www.kazalkolos.hu

www.hajlektalansag.hu

www.kazalkolos.lapok.hu