|
|
Oross
Jolán A hajléktalanság kezelése Magyarországon |
|
ZárszóEz az írás alapvetően történeti és szabályozási szempontú összefoglalást adott a hajléktalanság kezeléséről. Nem esett szó többek között hajléktalanság fogalmára vonatkozó a definíciós problémákról, az ellátórendszer részletes elemzéséről, a hajléktalanság okairól, a hajléktalanság és az egészségi állapot összefüggéseiről, az egészségügyi ellátás, a speciális ellátások, a megelőzést és az integrációt segítő megoldások lehetőségeiről, a szociális munka esélyeiről és korlátairól, de arról a szakmai és társadalmi szemléletről sem, amely a hajléktalanság kérdéskörét övezi. Ha mindezek ellenére is, és a leírtak alapján a hajléktalanügy elmúlt 10 évét összegezzük, akkor világosan kell látnunk, hogy tényként beszélni csak a már hajléktalanná vált emberek számára nyújtott ellátásokról, intézményekről és programokról tudunk. Sajnos a tények között nem tudunk szólni arról, miként sikerült megelőzni sokak – s egyre több család – hajléktalanná válását; hogyan sikerült fokozni a kicsúszás előtt állók lakásmegtartó képességét, vagy milyen kialakult támogatási formák, támogatási rendszer segítségével tudtuk önálló lakhatások és megélhetések irányába mozdítani a hajléktalanságból kifelé indulókat. E téren a szakmai gondolkodás elindult, elképzelések, javaslatok születtek már, néhány modell jellegű próbálkozás is történt, de a hajléktalanság úgymond társadalmi kezelése még előttünk álló feladat. Viszont ha az elmúlt 10 évet összegezzük, akkor arról tudunk beszélni, hogy azt, aki már hajléktalan, milyen módon segítettük és milyen intézményrendszer fogadja őt. Meg kell jegyeznem – ez sem kevés. Egyedülálló az a tempó és összefogás, amelynek eredményeképpen néhány év alatt kiépült egy új szociális ellátórendszer gerince. Az ellátórendszer kapcsán leírtakból kiindulva is néhány sarokpont megfogalmazható: Elmozdulás történt a mennyiségből a minőség felé, a tömegellátásból a specializáció irányába.Mint arról szó volt, az utóbbi években a szállásrendszer mennyiségi növekedése meglehetősen lelassult. (Megjegyzem ugyanakkor a téli időszakban újra és újra felmerül, és az utcai szociális munka is folyton beleütközik abba, hogy a számára hátteret jelentő szállást nyújtó intézményekben gyakorlatilag nincsenek szabad férőhelyek.) Mégis azt kell mondani, hogy ma már az ún. tömegellátások helyett, inkább a specializáció mentén történő, minőségi fejlesztésre mutatkozik a nagyobb igény (ami természetesen kapacitásnövekedést is kell jelentsen majd ezekbe az irányokba). Csak néhány szükséges specializálódási irányt említenék: ilyenek például a hajléktalan fiatalok, a fogyatékos vagy a pszichiátriai beteg hajléktalan emberek számára nyújtott megfelelő programok és megoldások, a rehabilitációs és reszocializácós programok és megoldások. Az utóbbi években már indultak szakmai kísérletek mind a foglalkoztathatóság, mind a védett körülmények közötti foglalkoztatás megteremtésére, mind az integrációt segítő programokra, mind a lakhatás irányába mutató kísérletekre. Ezek tapasztalatainak feldolgozása, elemzése, továbbadása fontos feladata a szakmának. Fontos irány kell legyen az intézményben élők segítése mellett az intézményen kívül rekedtek támogatása.Az utóbbi évek törekvései ellenére is ma még a leggyengébb, érdemben megoldatlan területe a hajléktalanellátásnak az intézményen kívül (utcán, közterületeken s egyéb – nem lakás céljára szolgáló – helyeken) élők segítése. Ezért fontos az utcai szociális munka minőségi fejlesztése, valamint a nappali ellátások országos rendszerének kiépítése, amely mind a befogadóképességét, mind a szolgáltatásait tekintve jelentős további fejlesztésre szorul. Talán a legfontosabb váltás, amit meg kell tenni, az a már hajléktalan emberek ellátásától a hajléktalanság jelenségének kezeléséhez vezet.Ameddig az előző években a már hajléktalanná vált emberek ellátásának számszerű növelése és minőségi javítása volt a cél, addig a jövőben a hajléktalanságnak mint társadalmi jelenségnek a mérséklését kell szem előtt tartani. Ez azt is jelenti, hogy a hajléktalanság problémáját nem lehet elszigetelt ügynek tekinteni, együtt kell kezelni azt pl. a lakáspolitikával, a foglalkoztatáspolitikával, az egészségpolitikával valamint az oktatás, szakképzés kérdéskörével is. Az elkövetkező időszak iránya a specializáltabb intézményes ellátások és programok, valamint az utcán élők elérése és ellátásba vonása mellett a lakás formájú segítségben, a lakhatás megtámogatásában, a különféle integrálódást segítő programokban való gondolkodás, és ennek érdekében az érintett területek és tárcák közötti együttműködések kezdeményezése lehet. A hajléktalanság problémáját nem lehet csak a már hajléktalanná vált emberek problémájának tekinteni – végig kell gondolni a megelőzés és a visszailleszkedés elemeit is, amelyek messze túlmutatnak a hajléktalan embereket ellátórendszer kompetenciáin. Új együttműködések, új együttgondolkodások kellenek. A 90-es évek elején együttgondolkodást és együttműködést tudott teremteni az ellátó szervezetek, a civilek, érintettek és az állami szereplők között a közös cél – az élet, a méltóság védelme, az otthontalan emberekért való kiállás. Mára ezek az együttműködések fellazultak, és helyükre sokszor az egyes szervezetek életben maradásért folytatott küzdelme, elfáradása került. Új szereplők meg nemigen jelentkeztek. Ahogyan a 90-es évek elején a közös munka az utcán lévők életének mentését szolgálta, úgy menti egy közösség, a társadalom életét és morálját, ha nem engedi egyes tagjait olyan drámai sorba hullani és ráadásul ott ragadni, mint amilyen sor az otthontalanság tud lenni.
|
