|
|
Mezei
György Látszólagos analógia a történelem előtti időkkel Hajléktalanok Magyarországon a 90-es években |
|
A hajléktalanság okai Úgy vélem, a 90-es évek elejétől szintén a posztszocialista értékrend alapján próbálták meghatározni a hajléktalanságot előidéző okokat, amelyek közös eredője a társadalmi intézményrendszerek diszfunkcionalitása. A bíráságok ítélkezési gyakorlata rossz a bontópereknél, hiszen évente nem elég, hogy túl sok válást mondanak ki, de a gyerekeket (és velük együtt a lakásokat) a nőknek ítélik oda, és így tömegesen válnak hajléktalanná az elvált férfiak. Megszűnt a budapesti munkásszá11ók 90%-a (kb. 40 ezer férőhely), a munkásszállón lakók hajléktalanná váltak. Az állami gondozásból nagykorúságuk miatt évente kétezren kerülnek ki. Megoldatlan az életkezdésük, ezért hajléktalanná válnak. Magyarországon radikálisan csökken a pszichiátriai ágyak száma (6 év alatt hatezerrel), s ezáltal a korábban ott fekvők hajléktalanná válnak. Folytathatnánk még a sort. Ezen elméletekkel nem a társadalmi diszfunkciók leírása miatt kell vitatkozni, hanem azért, mert mechanikusan vezetik le a hajléktalanná válás folyamatát. Ugyanakkor nem adnak magyarázatot arra, hogy az elvált férfiak túlnyomó többsége miért nem válik hajléktalanná, s kisebbségük milyen speciális válási folyamatot követően válik esélytelenné, ezáltal hajléktalanná. Ugyanezt látjuk az állami gondozottaknál, ahol számításaim szerint a volt állami gondozottak maximum egyötöde vált hajléktalanná, négyötöde viszont nem. Miben speciális ez a 20%, és mi az a plusz, amivel a túlnyomó többség rendelkezik? Erre a kérdésre nem ad választ a diszfunkcionális kritika. Hasonlóképp arra sem, hogy a munkásszállók megszűnt férőhelyeinek lakói közül kik azok, akik haza tudtak menni, új egzisztenciát tudtak teremteni, s kik azok, akiknek ez nem sikerült, s kilátástalanságukban nem tudtak mást tenni, mint vállalni a hajléktalanságot. Ma azt látjuk, hogy a kép árnyaltabb. Azok a történetek, amelyek a 90-es évekbeli hajléktalansághoz vezettek, a 70-80-as években kezdődtek el. Ekkor hagyják el szakmájukat a jobban fizető segéd- és anyagmozgatói munkáért, vagy váltják fel a bérmunkát alkalmi munkával, ekkor költöznek kisebb lakásba vagy albérletbe, és hagyják el családjukat, hogy újat alapítsanak, ekkortájt fordulnak szembe rokonságukkal, vesztik el szüleiket, válnak beteggé, szenvednek balesetet, ezután válik céltalonná küzdelmük, becsapják őket és kudarcot vall egy-egy elképzelésük. Csak a legvégső pont, hogy elvesztik munkájukat, munkaképességüket, nem tudják kifizetni albérletüket, átverik őket a lakáscserénél, elfordul tőlük az utolsó szeretett ember is, s a 10-15 éves lecsúszási folyamat végén kerülnek ki az utcára. Ekkor egyidejű hármas megfosztottságban élik életüket: kapcsolatnélküliek, tárgynélküliek, és képtelenek a normatartásra. Ezzel a hármas megfosztottsággal kezdik el hajléktalan-pályafutásukat. A hajléktalansághoz vezető életutak vizsgálatakor" árnyaltabb képet kapunk a hajléktalantársadalomról: továbbra is azt mondhatjuk, dominánsan egy lecsúszó szakmunkásréteg tagjairól van szó, akik korábban egzisztenciát teremtettek, és alsó középosztálybeli értékrendjük alapján kívánták megszervezni, működtetni életüket. Az alsó középosztálybeli létben felmerülő konfliktusaikat azonban nem tudták idejében kezelni, s ez vezetett 10-15 éves lecsúszási folyamat után a társadalmon kívüliséghez úgy, hogy az egzisztencia összes összetevője, tárgyi világa, kapcsolatrendszere, normarendszere felmorzsolódott. Elmondható, hagy a lecsúszó szakmunkásokon kívül, ha kisebb hányadbon is, de jelen vannak azok, akik életüket örökös szegénységben, nélkülözésekben élték hajléktalanságuk előtt is. Betegségük, devianciájuk, közösségük szétesése, sikertelen migrációjuk miatt kiszakadtak eredeti környezetükből, s társadalmon kívülivé váltak. Jelentős, növekvő hányadot képeznek a hajléktalanok között a volt állami gondozottak, akik állami neveltetésük után pár évig próbálnak megkapaszkodni a polgári világban. Felkutatják családjukat, újat próbálnak alapítani, megkísérelnek munkásszállón elhelyezkedni, benősülnek, majd pár éves próbálkozásuk kudarccal végződik, s ezután válnak kapcsolattalanná. Ugyancsak jelentős csoportot képeznek a mentálisan sérült hajléktalanok, akik pszichiátriai gyógykezelésük, betegségük során vesztették el környezetük támogatását, egzisztenciájukat. E négy csoport egymással átfedésben van, amely életutak elemzése az elkövetkezendő időszak feladata. Mindenesemre az már most elmondható, hogy nem található egyetlen, vagy akár néhány olyan társadalmi jelenség, amelyet vagy amelyeket a hajléktalanságot kiváltó ok(ok)ként jelölhetnénk meg önmagában.
|
