|
|
Mezei
György Látszólagos analógia a történelem előtti időkkel Hajléktalanok Magyarországon a 90-es években |
|
Demográfiai adatok Az elmúlt időben keletkezett tudósítások számos kérdést megválaszolatlanul hagytak hajléktalanügyben. Van néhány, amelyre viszonylagos biztonsággal már tudunk válaszolni. Tudjuk, hogy a hajléktalanok túlnyomó többsége férfi (a 90-es évek elején csak minden tizedik hajléktalon volt nő). Bár a 90-es évek végére ez az arány módosult (most már minden negyedik hajléktalan nő, de a férfiak túlsúlya továbbra is fennmaradt. Amerikában a 90-es évek elején a hajléktalanak 40%-a volt nő. Az elmúlt kilenc év során van, amiben a mérések gyakorlatilag nem mutatnak változást: a mért hajléktalanok átlagéletkora 39-41 év közé esik. Kormegoszlásukban folyamatosan kétharmad a 30-50 év közötti korosztályok aránya. Miközben a magyar társadalom elöregszik, a hajléktalannépességen belül drámaian kevés az idős ember, a 60 éven felüliek aránya egyetlen mérésben sem haladta meg az 5%-ot. Ugyanakkor társadalmi súlyuknál lényegesen kisebb mértékben - ha nem is az idősek aránytalanságában - vannak jelen a 30 éven aluli hajléktalanok is. Egyes hipotézisek szerint a hajléktalanok a szegényebb régiókból vándorolnak a fejlettebb régiók felé, elsősorban Budapestre. A mérések az előfeltevést cáfolni látszanak, ugyanis nem mutatható ki a hátrányosabb régiók nagyobb mértékű hajléktalankibocsátása, sőt, az ország különböző fejlettségű régiói nagyjából azonos mértékben termelnek ki hajléktalanokat, vagyis kibocsátásuk egyenletes. Ez alól egyetlen kivétel: a Csongrád megyében születettek aránya a hajléktalanpopulációban lényegesen magasabb, mint bármely más területről származóké. Ugyanakkor a múlt század utolsó harmadától ebben a régióban a statisztika mindig kiugróan magas öngyilkossági arányszámot regisztrált. Az 1990-es évek elejétől jelzik a demográfusok, hogy Magyarországon, ezen belül Csongrád megyében fokozottabban csökken az öngyilkosságok száma, e ezzel hazánk az öngyilkosságok arányát tekintve elvesztette dicstelen első helyét Európában, s a rangsorban a harmadik helyre szorult vissza. Hipotetikusan úgy is fogalmazhatok, hogy a közösségek továbbra is elítélnek különböző magatartásokat, amelyek a bizalom megvonásával járnak, azonban míg korábban a közösségből való kiszakadás öngyilkossághoz vezetett, a 90-es években ennek alternatíváját a hajléktalan-lét vállalása jelentheti. Túlzásnak mutatkoztak azok a félelmek, amelyek a hajléktalanok Budapestre áramlását jósolták. A hajléktalanok 34,3 %-a Budapesten született, itt élt folyamatosan, s itt is vált hajléktalanná. Budapesti hajléktalanként léteznek vidéki származásúak is, akik korábban költöztek a városba, életük egy pontján hajléktalanná váltak, és itt maradtak. Valamint olyanokat, akik Budapesten születtek, életük egy bizonyos pontján vidékre költöztek, s már hajléktalanként kerültek vissza a városba (42,8 %). Csak egy negyedik (22,9 %) kisebb csoportot találtunk Budapesten, amelynek tagjai vidéken születtek, vidéken is nőttek fel, s hajléktalan-életük színteréül választották a fővárost. Azok a félelmek, amelyek azt hangoztatták, hogy a főváros (és kiépült hajléktalanellátó rendszere) túlságosan vonzó lesz a vidéki hajléktalanak számára, figyelmen kívül hagyták, hogy a főváros 126 éves fennállása óta mindig is csak migrációval volt képes újratermelni önmagát. A városba bevándorlók aránya csaknem fele a városban születetteknek. Úgy gondolom, e félelem hangoztatói nem számoltak azzal a jelenséggel, hogy a hajléktalanok vándorlásaiban különbséget tehetünk "csillag-csavargás" és „lánccsavargás" között. A lánc-csavargás A helyszínről B helyszínre; majd B helyszínről C helyszínre és így tovább történik anélkül, hogy visszatérne korábbi létezésének állomásaira. Ilyennek kell tartanunk a vidékről fővárosba érkező hajléktalan szerencsét próbálók jelentős részét, akik a visszatérés szándéka nélkül, kapcsolataikat vesztve érkeznek, lényegesen kisebbségben vannak a fővárosi hajléktalantársadalomban, jövedelemszerző képességük alacsonyabb, társas világuk szegényesebb, megélhetési stratégiáik kevésbé színesek, közelebb állnak a vegetáláshoz, ugyanakkor intézményfüggőbbek is. Csillagcsavargás esetén A helyszínről B helyszínre megy, de mielőtt C helyszínt érintené, visszatér A helyszínre. A helyszín az a stabil pont, ahonnan kalandozik. Az e stratégiát választók nem vesztették el teljesen kapcsolatrendszerüket. Ha meglazultak is kapcsolataik, nem szakadtak el azoktól végérvényesen, s annak reményében térnek vissza időről időre, hogy helyismeretük, „kapcsolati tőkéjük" élhető létezési teret képez - legalábbis egy ideig - megszokott településükön. A 90-es évek eleji publikációk a hajléktalanságot mint súlyos szegénységi problémát tükrözték, és a legszegényebb embereket vélték hajléktalanoknak. Ugyanakkor, ha a hajléktalanok iskolázottsági adatait vesszük szemügyre, azt láthatjuk, hogy a magyar társadalom átlagánál jóval képzettebb réteg a hajléktalanoké. A felsőfokú végzettséggel és érettségivel rendelkezők társadalmi súlyuknak megfelelően, a szakmunkás végzettségűek társadalmi súlyuknál csaknem kétszeres arányban, míg a képzetlenek és iskolázatlanok társadalmi súlyuknál sokkal kisebb arányban - csaknem fele - szerepelnek a hajléktalanok között. Az iskolázottság önmagában tehát nem véd meg a hajléktalanságtól, sőt a képzetlenebb társadalmi csoportoknál megtalálható szolidaritást sokkal inkább a marginalizálódás ellenszerének kell látnunk a 90-es évek Magyarországán. A szakképzetteknél felmerül, hogy korábbi évtizedekben szerzett szaktudásuk mennyire maradt piacosítható a 90-es évekre. Úgy gondolom, ez a hajléktalanságon túlmutató problémakör - jelezve, hogy a hajléktalanná vált szakmunkások körében kimondottan magas a fémipari szakmákban képzettséget szerzettek aránya. Ezzel korántsem akarom azt sugallni, hogy a magyarországi vas- és fémfeldolgozás 90-es évekbeli válsága szoros összefüggést mutatna a hajléktalansággal, illetve minden munka nélkül maradt öntő vagy gépszerelő hajléktalanná vált, vagy a hajléktalanság rémképével kellett volna megküzdenie. A demográfiai adatokat összefoglalva elmondható, hogy zömében középkorú szakmunkás férfiakról van szó, az ország minden területéről.
|
