|
|
Mezei
György Látszólagos analógia a történelem előtti időkkel Hajléktalanok Magyarországon a 90-es években |
|
A hajléktalanok számának meghatározása A számháború Győri Péter 1989-es írásával kezdődött, amikor az 1980-as népszámlálás statisztikai másodelemzésével kiszámolta: Magyarországon kb. 200 ezren élhetnek hajléktalanként, illetve a hajléktalonság peremén. Győri számítása gyorsan bekerült a szakmai köztudatba, hamarosan már 200 ezer hajléktalanról kezdtek beszélni, az elemzésből mintegy kihagyva a hajléktalanság peremén élő, ténylegesen különböző, általában substandard minőségű lakásokban élőket. A másik módszer általában hivatalnokok körkérdéseire alapozta a számítási metódust, akik egy-egy településen fellelhető hajléktalanok száma iránt érdeklődtek. A már meglévő intézmény használói körét, illetve az intézményhasználatból ki szorultakat kellett megbecsülniük helyi, többnyire szintén hivatalnokoknak. E módszer elsősorban két hibát rejtett magában: a szociális ellátórendszer szemszögéből kiesőket nem tudta és nem akarta figyelembe venni, továbbá nem számolt a hajléktalanok időbeli, térbeli dinamikájával sem. A 90-es évek legelején utcai szociális munkások kezdték használni a hajléktalanlélekszám-meghatározás harmadik módszerét: forgalmi csomópontokon összeszámolt emberektől kérdezték, milyen hajléktalanellátó szervezetekkel kerültek már kapcsolatba. Budapesten ebben az időben, és azóta is, a legtöbb hajléktalant a Menhely Alapítvány Ügyfélszolgálati Irodája regisztrálta. E módszer alkalmazói megnézték, mérésükben mekkora hányadot képvisel a Menhely Alapítvány Ügyfélszolgálati kliensköre. Az alapítványnál nyilvántartottak számából ezen arányszám figyelembevételével próbálták megbecsülni a fővárosi hajléktalanok számát, amit 25 ezerre tettek. A negyedik módszert intézményfenntartó szociális munkások dolgozták ki. A 90-es évek második felében, a menhelyi férőhelyek éves forgalmából, a menhelyek közötti „mozgásból", valamint a hajléktalanokat ellátó szférán kívüli intézményekben (kórházak, rendőrségi fogdák, börtönök stb.) tartózkodó hajléktalanok anyagából próbálták megbecsülni a fővárosi hajléktalanok számát. A hivatalnoki körkérdések és a szociális munkások által végzeti számítósokon alapuló becslések hatalmas különbségeket mutattak. A hivatalnoki becslések 5-25 ezer, míg a szociális munkások által végzett mérések 40-50 ezer közé-tették a - 90-es évek különböző időpontjaiban - hajléktalanok országos arányát. A többi (publikációkban megjelent) szám - 3-tól 80 ezerig - nagy hibájának nem azt tartom, hogy rendkívüli szórást mutat, hanem azt, hogy a számok megjelölésekor nem ismert a számítások metódusa, és azt sem tudjuk, valójában mennyire teleologikusak ezek a számok. Tény, hogy sem Magyarországon, sem külföldön nem alakult ki általánosan elfogadott hajléktalanszámlálási metódus. Hiszen rendkívül nehézzé teszi a reális számok megállapítását, hogy nem mérhető a hajléktalanságból kilépők, a polgári létbe visszakerültek és a hajléktalanként meghaltak száma. A hajléktalanok 20 százaléka lakcím nélküli, 41,5 százalékuk fiktív bejelentett lakcímmel él. Különösen ez utóbbiak halálát nem lehet hajléktalanhalálként regisztrálni. A hajléktalanná válás szintén nem mérhető, csak az intézményi ellátásban részesülő újonnan hajléktalanná váltak aránya mutatható ki. Ez az arány az utóbbi években csökkenést mutat, azonban nem tudjuk megmondani, ez valóban fékeződést jelent-e, vagy pedig azt, hogy a régebben hajléktalanná váltak jobb területvédő képességeik révén kevésbé engedik be az „újabbakat" az intézményrendszerbe. 1999-tő1 az ellátási rendszer egyidejűleg próbálja mérni az utcán és az intézményi rendszerben fellelhető újonnan hajléktalanná váltak arányát. Ez a metódus és az így kapott arány-, szám elmozdulás lehet az eddigi számháború módszereihez képest. A csatározás mindenesetre szolgálta azt a célt, hogy az állam bebizonyíthassa, komoly forrásokat mozgósít az ellátás megszervezésére, s már-már közel az idő, amikor mindenkit képes lesz ellátni. Ugyanakkor homályban hagyott olyan kérdéseket, hogy mit is kell tudnia ennek az ellátórendszernek, illetve a hajléktalanok milyen ellátórendszert használnának saját céljaiknak megfelelően, ész mire lenne szükségük.
|
