|
|
Mezei
György Látszólagos analógia a történelem előtti időkkel Hajléktalanok Magyarországon a 90-es években |
|
Bevezetés Az újrapolgárosodási időszak társadalmi jelenségeit bemutató írások egyetértenek abban, hogy a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb, létfeltételeiben szélsőségesen veszélyeztetett rétege a hajléktalanok csoportja. A társadalmi kiilleszkedés növekvő mértéke több vitát indított el az elmúlt időszakban. A hajléktalanügy megítélése szempontjából a vita egyik fő kérdése az volt, vajon a rendszerváltás nemkívánatos mellékterméke a hajléktalanok tömeges megjelenése, a polgárosodásra adott rossz válasz a társadalmi elesettség tömeges újratermelése, a magyarországi újkori vadkapitalizmus nemkívánatos mellékhatása e jelenség. A vitában megfogalmazódott, hogy a hajléktalanság nem a társadalmi rendszertől függő jelenség. Az államszocializmus idején folyamatosan jelen volt, azonban a regresszív intézkedések rejtőzködésre kényszerítették a hajléktalanokat, hogy ezzel elkerülhessék a különböző szabadságkorlátozásokat. A vita másik fő kérdése: vajon az államszocializmus után következő rendszer szociális gondoskodásának elégtelensége okozza a hajléktalanok tömeges jelenlétét? Mindez abban az időszakban merült fel, amikor a társadalom széles csoportjai találták magukat a szociális elbizonytalanodás és ellehetetlenülés állapotában. Tömegessé vált a munkanélküliség - 1,5 millió munkahely szűnt meg Magyarországon -, az állami támogatások kivonásával jelentős mértékű lakásrezsiválság keletkezett, az olcsó lakhatás helyébe a családi jövedelmek több mint egynegyedét felemésztő költségek megfizetésének kényszere lépett. Többmilliárdos díjhátralék halmozódott fel, megszokottá vált a közüzemi, szolgáltatások kikapcsolása, több tízezerre nőtt a kilakoltatással fenyegetettek köre. Ugyanakkor a társadalmi juttatások fokozatos elértéktelenedésével az állom szociális szerepvállalásának korlátait mutatta meg. Ebben az újrapolgárosodási periódusban a hajléktalanok, mint létfeltételeikben folyamatosan veszélyeztetett csoport, az állam szociális szerepvállalásának elégtelenségét reprezentáló rétegként jelent meg a köztudatban. A szociális helyzetükben megrendült csoportok jövőbeni társadalmi önképüket látták az utcán vegetáló, kolduló emberekben. A 90-es évek néhány disszonáns hangját leszámítva a vitában elmaradt a 80-as évek szegény-megítélésének „önhibás, nem önhibás" álkérdésfolyama. A tömeges hajléktalanná válás okaként az állam elégtelen szociális szerepvállalását emlegették a polgárok. Világosan kell látnunk, hogy a 90-es évek közepéig ezt posztszocialista értékrend alapján tették, és így marasztalták el az államot. Ugyanakkor a 90-es évek elején a szociális piacgazdaság megvalósítására berendezkedő állam is átmeneti válságjelenségként kezelte a hajléktalanság ügyét, s különösebb szakmai átgondoltság nélkül szociális fejlesztéseinek jelentős hányadát költötte a hajléktalanellátás javítására, fenntartására. Azzal a céllal költekezett, hogy a kiépülő, hajléktalanokat ellátó rendszer látványosan szívja majd fel az utcáról az önmutogató szociális feszültséget. Ebben a vitában különös hangsúlyt kapott a hajléktalanok száma. Az utcáról eltakarítandó népesség nagysága érdekelte az államot, s az mellékes maradt, milyen ütemben „termelődnek" a hajléktalanok, és mi az oka a hajléktalanná válásnak. A hajléktalanok számának megítélésében háború tört ki az ellátásban dolgozók és az ellátás megszervezéséért felelős állami hivatalnokok között.
|
