Strukturális hajléktalanság: lakáshiány és munkanélküliség

Folytatva a megkezdett sort a hajléktalanság egyik oka valószínűleg a munkásszállások megszűnése. Az 1980. évi népszámlálás még közel százezer embert talált a munkásszállásokon. Manapság azonban a termelő vállalatok csődje miatt nincs szükség a vidékről feljáró betanított és segédmunkásokra, s ez maga után vonta a munkásszállások bezárását és a szolgálati lakások felmondását. Másutt a munkásszállásokat nyereséges szállodának alakították át vagy bérbe adták. A növekvő munkanélküliség és a magas albérleti és lakásbérleti díjak miatt a munkásszállók korábbi lakói vagy visszatértek eredeti lakóhelyükre, a munkanélküliség sújtotta Borsod-Abaúj-Zemplén vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, vagy a nagyobb városokban, esetleg Budapesten próbálnak szerencsét. 1992. júniusában összesen félmillió munkanélkülit regisztráltak az országban, ezen belül 12 százalékot Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (az ott élő aktív keresők 19 százaléka) és 10 százalékot Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (az ott élő aktív keresők 22 százaléka) (Statisztikai Havi Közlemények 1992/5, 8. o.), ahonnan korábban a munkásszállások lakói a legnagyobb számban érkeztek. A rászorultak 9.7 százaléka a hajléktalanság közvetlen okát abban jelölte meg, hogy őket valamelyik munkásszállásról elbocsátották, 3.1 százalékának pedig megszűnt a szolgálati lakása. Ők nem kis részét alkotják annak a kategóriának, amelyet munkanélküli hajléktalanságnak nevezhetünk el. Biztos, hogy a hajléktalanok nem az egyetemi tanárok közül kerülnek ki. Főiskolán vagy egyetemen csak 3 százalékuk tanult. 44 százalékuk csak az általános iskolát végezte el, 27.7 százalékuk szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkezik, 13.1 százalékuk érettségizett. Iskolai végzettségüket az 1990. évi népszámlálásra támaszkodva elsősorban az aktív kereső férfiak adataival (1990. évi népszámlálás, 33. o., 263-266. o.) vetettük össze (l. tábla). A hajléktalanok 95 százaléka ugyanis 16-60 (átlagosan 40) éves, jórészt férfiak. A hajléktalanok tehát inkább a társadalom kevésbé képzett csoportjaiból kerülnek ki, de korántsem kizárólagosan.

Foglalkozásuk 67.6 százalékban segéd- vagy betanított munkás, 26.7 százalékban szakmunkás volt, 3 százalékuk értelmiségi (szakalkalmazott) vagy vezető, irányító munkakörben dolgozott. Helyénvaló itt a múlt idő használata, hiszen a hajléktalanok 20 százalékának van csak állandó munkahelye, 80 százalékuk munkanélküli, 76 százalékuk 1989-ben vagy az azóta eltelt három év során veszítette el az állását, korábban sokan az ún. válságágazatokban dolgoztak, 10 százalékuk a gépiparban, 11 százalékuk az építőanyagiparban és 9 százalékuk az építőiparban. Itt találjuk azokat a munkanélküli hajléktalanokat, akik még nem asszimilálódtak a csöves életmódhoz. Fő problémájuk az, hogy elveszítették az állásukat, és részben emiatt a családi életük megrendült. Már nincs állandó lakóhelyük, ezért sem kapnak munkát, de mivel nincs munkahelyük és állandó jövedelmük, nem lelnek önálló otthonra. A kör bezárult.

A hajléktalanok 20.4 százalékát saját tulajdonból, bérleményéből elűzték. Ez a megfogalmazás nem teljesen egyértelmű, de mögötte családi vitákat, még inkább a hozzátartozóknak, rokonoknak, ismerősöknek a lakás megszerzésére irányuló "áldásos" tevékenységét lehet sejteni.

A hajléktalanok zöme, 84.2 százaléka férfi, de közülük 42.8 százalék az elvált. A hajléktalanság közvetlen kiváltó oka túlnyomórészt a megromlott családi élet: 40 százalékban valamilyen családi konfliktus, 29.2 százalékban válás. Az utcára került emberek egyszerre lettek fölöslegesek a család és a társadalom számára. A rászorultak 57.8 százalékának van gyermeke. A jelenlegi bírósági gyakorlat váláskor a gyermeket az esetek 90 százalékában az anyának ítéli. A nő a lakásban marad a gyermekkel, a férfi pedig új otthon után nézhet. Nem sok esélye van azonban arra, hogy talál is magának. (14.8 százalékuknak tartásdíjat is kell fizetnie, 10.1 százalékuk fizeti, ha van miből.) A családi konfliktus tehát a puska ravaszának a szerepét tölti be: az egyént olyan helyzetbe hozza, hogy szembetalálkozzon a struktúra által meghatározott kemény korlátokkal és az ő ellátására szakosodott állami intézményrendszerrel (amelynek diszfunkcióiról később lesz szó).

Látható, hogy számtalan különböző oka lehet a hajléktalanságnak. A mélyben, a háttérben azonban a társadalom alakváltozása, strukturális okok húzódnak meg, elsősorban az, hogy kevés a szociális célú, olcsó lakás, és kevés a munkalehetőség, különösen az ország északkeleti régiójában. A növekvő mértékű munkanélküliség mellett csökkenő családi bevételből nem lehet kifizetni a magas lakbért, nemhogy megvenni a csillagászati áron kínált lakást vagy házat. Kevés a most épülő lakás (2. tábla).

Az állami lakásépítés szinte teljesen leállt, nem éri el az évi kétezret sem, szociális lakás tehát gyakorlatilag nem épül. Ugyanakkor avulás vagy elemi csapás miatt 1991-ben mintegy 1300 lakás megszűnt. Törvényszerűen vezet a hajléktalanság meredeken emelkedő rátájához az, hogy a menekülés hagyományos útvonalai elzáródtak: munkásszállás, olcsó albérlet vagy bérlakás nincs, szociális lakás kiutalást kapni roppant nehéz; szükséghelyzetben, hirtelen lakáshiány esetén nincs hova menni.

A lakáskérdés rendkívül súlyos probléma volt az elmúlt évtizedekben is. A szép fekvésű, jó beosztású, tágas, névleges bérű ingyenlakás megszerzése mindig is rendkívüli ügyességet kívánt az emberektől. Győri bemutatta, hogy a történelmi lakáshelyzetet hogyan használták ki az élelmes lakásvadászok, és a lakásra vonatkozó jogszabályok megszövegezése, megszületése hogyan kullogott a javak birtokba vétele után, a fokozódó lakáshiány miképpen ösztönözte a lakásért folytatott harc szereplőit e jogszabályok kijátszására, s hogyan változott a lakásszerzés koreográfiája az egymást követő korszakokban a szabadrablástól a kvázi-piacon keresztül a valódi piacig (Győri és Gábor 1990). Fóti pedig a lakást a társadalmi helyzet olyan fontos jelzőszámának, indikátorának tartja, hogy bevezeti a lakásosztály fogalmát. "Igazolva érzem a felállított hipotézisek egy részét, nevezetesen az előnyök felhalmozódását, a hátrányok lakásminőségben - s így életminőségben - való konzerválását, a hatalom gazdasági előnnyé való átváltását, a lakásépítés és az elosztás díszfunkciós hatását" - írja. - "Vagyis azt, hogy a lakás olyan különleges tárgy, amelyben a hatalmi berendezkedés valóságos működése, felismert vagy fel nem ismert szándéka ölt testet, tükörként mutat bizonyos társadalmi tényeket, ha nem is egyetlen, s még azt sem mondanám, hogy a legfontosabb - a legnagyobb magyarázó erővel rendelkező tényként, de felhasználható a lakásminőségi egyenlőtlenség a társadalmi struktúra értelmezéséhez." (Fóti 1988, 52-53. o.). Ebben az értelmezésben a hajléktalanok valamennyi lakásosztályból kiszorultak, egyikbe sem férnek bele, magukat ebbe a struktúrába képtelenek besorolni, a legalsó lakásosztály alatt helyezkednek el. Önálló lakás híján hol tudtak meghúzódni, megtelepedni a hideg télben vagy a melegebb évszakokban? (Több válasz is lehetséges volt.) Az elmúlt egy év során bizonyos időn keresztül a hajléktalanok 40.7 százaléka bejelentett állandó lakásában tartózkodott, ahol az átlagember megszokott, némileg viharos életét élték. A rászorultak egynegyede, 25.9 százaléka hajléktalan otthonban keresett menedéket (elég nagy szóródással átlagosan 48 napig tartózkodtak ott, és a többség összesen egy hajléktalan szállón lakott; rájuk nem igaz tehát az a közkeletű feltevés, hogy össze-vissza vándorolnak az országban, "továbbállnak, ha elfogyott a környéken a réz", amelyet a MÉH-be visznek), 25.9 százaléka napokat, heteket töltött el közterületen, 20.2 százaléka időlegesen ismerőshöz költözött, 20.0 százaléka albérletben húzódott meg, 15.0 százaléka bejelentett ideiglenes lakásában, 14.5 százaléka rokonoknál lakott, 3.9 százaléka üres pincében, 3.7 százaléka üresen álló épületben és 0.6 százaléka barlangban bújt meg, ha a szükség úgy hozta. Csak a megkérdezettek 0.9 százaléka volt önkényes lakásfoglaló. A hajléktalanság társadalmi diagnózisát, nevezetesen azt, hogy manapság a hajléktalanok nem, vagy nem elsősorban valamiféle vándorló csöves rétegből tevődnek össze, igazolja az, hogy - mint láttuk-ahajléktalanok legnagyobb része az elmúlt 2-3 évben veszítette el a fedelet a feje fölül. Tekintettel arra, hogy a rászorultak egy részének van állandó lakása (jóllehet a régi hajléktalanok, csövesek esetleg tíz éve nem jártak ott, nem jelentkeznek ki onnan, és azért küzdenek, hogy a személyi igazolványukban megmaradjon az a bizonyos állandó lakcím bejegyzés), a kérdést úgy fogalmaztuk meg, hogy "A jelenlegi (vagy ha nincs, a legutolsó) állandó lakásának milyen (volt) a típusa?". A hajléktalanok korántsem a nyomorúságos viskóból vagy a szolgálati lakásokból hajnalban induló munkások közül kerülnek ki, 43.4 százalékuk családi házban, 14.5 százalékuk öröklakásban és 33.3 százalékuk bérlakásban lakik vagy lakott közvetlenül azelőtt, hogy otthontalanná vált volna. Itt az "egyéb" kategóriába soroltuk a hiányzó válaszokat is.

www.varazsbetu.hu

www.oktatoprogram.hu

www.oktatoprogramok.hu

www.kazalkolos.hu

www.hajlektalansag.hu

www.kazalkolos.lapok.hu