|
|
Gyuris
Tamás - dr. Molnár D. László - Szántó Róbert Hajléktalanok A dolgozat a Népjótéti Minisztérium Válságkezelő Irodája és az INTEL COMP Alapítvány támogatásával, valamint a Paradigma Kft. közreműködésével készült. |
|
A hajléktalanság közvetlen kiváltó oka A hajléktalanok zöme a legutolsó három évben veszítette el az otthonát. A jelek szerint az elmúlt három évben a hajléktalanságot a csöves réteg életvitelével, életstílusával egyre kevésbé lehet megmagyarázni. A hajléktalanság okát tekintve megvizsgálunk néhány közkeletű feltevést. Kézenfekvő elgondolás szerint a hajléktalanok tartósan csőlakó életmódra rendezkedtek be, és rendszeresen pályaudvaron, parkban, pincében, elhagyott építkezésen vagy barlangban alszanak, a szemétben turkálnak, guberálnak. A hajléktalanoknak azonban csak 5.1 százaléka érzi úgy, hogy igazán csöves, és tartósan erre az életmódra rendezkedett be. Vajon a hajléktalanok szociális, elmeszociális otthonból, elmegyógyintézetből vagy más kórházi osztályról kerülnek ki, mint a nyugati társadalmakban? Az Egyesült Államokban és Angliában az emberi jogokra hivatkozva a pszichiátriai zárt osztályokról szélnek eresztették a bentlakókat (Whitehead 1990). Ezért ott a hajléktalanok között magas az elmebetegek száma (Fisher et al. 1990). A hajléktalanok orvosi ellátása hiányos. Az egészségügyi ellátás költségvetésének tervezésekor rendszerint nem veszik figyelembe őket. Pedig e sorok egyik szerzője a munkásszállásokon végzett gyógyító orvosi tevékenysége során nagyon sok beteget talált, és a munkásszállások bezárását követően az ott lakók egy része kétségtelenül hajléktalanná vált. A hajléktalanok 33.4 százaléka véli úgy, hogy újra egészségessé kellene válnia ahhoz, hogy biztos fedél kerüljön a feje fölé. 20.9 százalékuk leszázalékolt, de csak 7.4 százalék kapott rokkantnyugdíjat vagy járadékot azért, mert a munkaképesség csökkenése elérte, vagy meghaladta a 67 százalékot. Egyébként 1991-ben a népesség 5.7 százaléka kapott rokkant-nyugdíjat (Statisztikai Évkönyv 1991. 233. o.). A kisszámú, csőlakó életmódot folytató hajléktalan egy része viszont betegsége ellenére is nyugdíj vagy járadék folyósítása nélkül áteshetett a társadalombiztosítás ügyintézésének a rostáján. Kérdés, hogy a hajléktalanság inkább a lakásellátás, a lakáspolitika felelőssége, vagy alapvetően egészségügyi, közegészségügyi probléma e. Angliában például az 1979 óta hatalmon lévő konzervatív kormány nyíltan a lakások eladását, privatizációját szorgalmazta, és mára a lakások 85 százaléka magánkézben van, de a krónikus szociális lakáshiány miatt az előrejelzések szerint egymillió hajléktalan háztartás lesz az elkövetkezendő öt esztendőben (Foster and Burrows 1991), emellett komoly gondot okoz az utcán kóborló, nagyszámú szomatikus és pszichiátriai beteg elhelyezése (Dean 1991). Magyarországon, ezzel szemben, az otthontalanok nem annyira a szomatikus vagy az elmebetegek közül kerülnek ki, hanem a hajléktalanságnak sokkal inkább strukturális okai vannak, nevezetesen a lakáshiány és a munkanéküliség. Az adatok szerint szociális vagy elmeszociális otthonból csak a hajléktalanok 1.5 százaléka származik. Hajléktalansághoz vezethet, ha az elmegyógyintézetből vagy más kórházi osztályról kikerült beteget a család nem fogadja vissza és az utcára löki, a betegnek nincs hozzátartozója, aki befogadná, vagy a lakásába időközben más költözött be. A felmérésben a hajléktalanok 4 százaléka elmeosztályról, 4.2 százaléka pedig más kórházi osztályról került közéjük. Vajon igaz-e, hogy a hajléktalanoknak legalább egy része az állami gondozásból megszökött fiatalok közül kerül ki? A válaszolóknak csak 0.2 százaléka tartozott ebbe a csoportba. Viszont a korhatár elérése után az állami gondozásból az utcára került gyökértelen fiatalok részaránya a hajléktalanok között 13.9 százalék. Ehhez képest a megkérdezetteknek csak 6.8 százaléka véli úgy, hogy a hajléktalanságuknak közvetlen kiváltó oka az, hogy ők a gyermekkorukat állami gondozásban töltötték. Ugyanakkor a társadalomba évente kilépő állami gondozottak aránya csak 2 ezrelék körül mozog, s ez végül is a volt állami gondozottak kiszolgáltatottságát bizonyítja. Mégsem ők adják a hajléktalanok túlnyomó többségét. Már kinézetük alapján is többen úgy hiszik, hogy a hajléktalanok egyszerűen bűnözők. Ha valamelyik utcában megjelenik egy-két elhanyagolt külsejű ember, az emberek figyelmeztetik a szomszédokat és bezárják az ajtót, az ablakot. A hajléktalanságnak azonban csak az esetek 5.9 százalékában közvetlen oka a börtönből szabadulás. Az előzetes letartóztatást is beleszámítva 1991-ben 17 000 ember hagyta el a büntetés-végrehajtási intézményeket (a lakosság 1.7 ezreléke). A rászorultak között 7.2 százalék a szabadult ember, s ez több évre elosztva is gyakoribb, mint a népességben, de súlyos hiba volna a hajléktalanokra egyszerűen ráütni a "bűnöző" bélyeget. (Az intézményes normák nagyszabású megszegését a felső gazdasági rétegek körében sok esetben nem üldözi a törvény, mert vagy nem fedezik fel azt, vagy végül az elkövetők kisiklanak az igazságszolgáltatás markából. Egy 1700 fős, túlnyomóan középosztálybeli amerikaiak körében végzett vizsgálatban a megkérdezettek 99 százaléka elismerte, hogy a törvényt legalább egy évvel büntetendő cselekedettel megsértette (Merton 1980, 362. o.) A hajléktalanság nyilvánvaló oka lehet a lakbérfizetés elmaradása és az emiatt bekövetkezett kilakoltatás, amelynek külön koreográfiája van (Matern 1990). Az utcára került emberek, díjhátralékos családok, rendszerint a kilakoltatást megelőzően, hónapokon keresztül szép csomó kifizetetlen közüzemi villany- és gázszámlát is összegyűjtenek. Manapság a díjhátralékos családok növekvő serege néz farkasszemet hónapról hónapra nemcsak az elektromos áram és a fűtés kikapcsolásának a veszélyével, hanem a lakásbérlet felmondásának a rémével is (Győri és Gábor, 1990. Tánczos 1990). A hajléktalanok 8.3 százaléka került kilakoltatás miatt az utcára.
|
