|
|
Gyuris
Tamás - dr. Molnár D. László - Szántó Róbert Hajléktalanok A dolgozat a Népjótéti Minisztérium Válságkezelő Irodája és az INTEL COMP Alapítvány támogatásával, valamint a Paradigma Kft. közreműködésével készült. |
|
A szociológiai felmérés helyszíne Mi a hajléktalanság oka, honnan regrutálódik és merre tart ez a végtelenül kiszolgáltatott és télig-meddig magára hagyott társadalmi csoport? Erre keresünk választ a tapasztalat, 545 hajléktalan kérdőíves adatai alapján, amelyeket 1992-ben zömmel Budapesten, a Keleti pályaudvarnál található hajléktalan információs központban, a Vöröskereszt Madridi úti és a Menhely Alapítvány szállóján, valamint az ország hét másik városában, Pécsett, Győrött, Sopronban, Debrecenben, Egerben, Esztergomban és Kaposvárott tizenegy különböző hajléktalan szállón bentlakó emberektől gyűjtöttek össze. Félrevezető-e a minta? A tizenegy vidéki és két budapesti mintába a hajléktalan szállókon bentlakó emberek kerültek. A Vöröskereszt információs központjában minden jelentkezőről adatot gyűjtöttek, függetlenül attól, hogy később valamelyik szállóban elhelyezésre kerültek-e vagy sem.3 A szállólakók szociológiai vizsgálata a betegségek okát kereső epidemiológiai felmérések jól ismert problémájával találkozik. Vajon az intenzív osztályon ápolt szívinfarktusos betegek reprezentálják-e az infarktusos betegeket? Feltehetőleg nem, mert sok országban az intenzív osztályra szakmai megfontolások és gazdasági számítások miatt csak meghatározott feltételek teljesülése esetén veszik föl a beteget, például ne legyen idősebb 65 évesnél stb. Ezért az intenzív osztályon végzett kutatások nem adnak helyes képet az infarktusos betegekről. A hajléktalanság szociológiai felmérése is hamisan csenghet, ha az adatgyűjtés olyan szállókon folyik, amelyekre a rászorultak felvételét sajátos szempontok motiválják, nem beszélve azokról a hajléktalanokról, akik vagy nem tudják leküzdeni a szégyenérzetüket, azért nem keresik fel a szállót, vagy egyszerűen idegenkednek a helyenként rossz hírű, kaszárnya-légkörű intézménytől. Mindez a hajléktalanoknak a szállóra történő bekerülését ellenőrző szelekciós mechanizmusból, s következésképpen a mintavétel módjából fakadó torzítást vihet a kutatásba, amely hamis, hibás képet ad az otthontalanokról és a hajléktalanság okairól4. A hajléktalanok körében azonban igen nehéz reprezentatív, jó mintát venni, hiszen a kiválasztás alapja rendszerint a bejelentett állandó lakás címe, vagy a személyeknek valamilyen listája. A hajléktalanság természetéből fakad, hogy éppen ilyen lista nem áll rendelkezésre. Ezért kézenfekvő a hajléktalan intézményekben kezdeni a vizsgálatot. Ugyanakkor mérlegre kell tenni azokat a szempontokat, amelyek a mintavételi torzítást létrehozhatják. Ehhez legalább körvonalaiban meg kell ismerni az intézmények sajátos működési mechanizmusát, a hajléktalanok attitűdjeit, és azt a módot, ahogyan az egyén kapcsolatba kerül az intézménnyel. Az emberek, hacsak tehetik, eleve elkerülik a hajléktalan szállót, nem szeretik annak kötöttségeit, kényelmetlenségét. New Yorkban például sokan inkább a parkban vagy az utcán alszanak, és csak hetenként egy napot töltenek olcsó szállodában, ahol megfürödnek és a ruházatukat rendezik egyszerűen azért, mert a szálló nem biztonságos, a társaik meglopják őket, stb. Magyarországon a szállás tekintetében vidéken kínálati piac van, amely a szelekció ellen hat, vagyis az intézmények nincsenek teljesen feltöltve, de nem azért, mert vidéken kevés a hajléktalan. Inkább arról van szó, hagy vidéken az intézményen kívül élő hajléktalanok közül egyesek korábban már kapcsolatba kerültek a hajléktalan intézménnyel, és tapasztalataik alapján a hajléktalanok között szájhagyomány útján gyorsan elterjed, ha az intézmény olyan gondozási stratégiát követ, amely közvetett módon a rászorultak távoltartására szolgál. Például ha a velük való bánásmód szakszerűtlen, a szállón előítéletes, intoleráns légkör alakul ki, azt a helyet az emberek elkerülik. Ez az intolerancia azonban nem valamiféle tudatos választás eredménye, rendszerint nem is látható, rejtett, és részben annak a következménye, hogy a hajléktalan intézmények fenntartói nem tudnak elegendő mennyiségű pénzt biztosítani az intézmény működtetéséhez. Az alacsony munkabér, az elégtelen költségkeret miatt nincs megfelelő számú és képzettségű szociális munkás. Emiatt kiépül egyfajta kápórendszer, ami annyit jelent, hogy a szakemberhiány a hajléktalanok közül kitermel egy vékony réteget, amely felvállalja a szociális munkások által végzendő egyes feladatokat: betartatja a házirendet, biztosítja a tisztaságot, megállapítja, hogy ki a részeg, eltávolítja a renitenskedőket, konfliktus esetén igazságot tesz a többi hajléktalan között, dönt arról, hogy kit vesznek fel és kit nem, tehát egy sor olyan szolgáltatást végez el, amely amúgy a szociális munkás feladata volna, és ezáltal nélkülözhetetlenné teszi magát. Valójában a kápó válik az intézmény elsőszámú vezetőjévé, akinek ebből számtalan előnye származhat, előjogokra tesz szert, az intézményben korlátlan ideig tartózkodhat, ha egyébként megszorítások vannak érvényben, több segélyt kap, esetleg szerződéssel fel is fogadják. Sok hajléktalan igyekszik távolmaradni az efféle intézménytől. Budapesten könnyebb képzett szociális munkást találni, ugyanakkor a szállás tekintetében keresleti piac van, tehát kevés a férőhely és sok a jelentkező. Ilyen körülmények között a szelekció elkerülhetetlen. A kiválasztás alapja egyrészt az, hogy a szociális munkás a szolgáltatásért cserébe olyan formális követelményeket támaszt a rászorulttal szemben, mint például a házirend betartása, időről-időre munkahelyek felkeresése stb. A szelekció másik típusa az, amikor a szociális munkás azt firtatja, hogy a rászorult ember képes-e az együttműködésre; a felvételnél azt részesíti előnyben, aki megítélése szerint konstruktív módon képes igénybe venni a szálló szakembereinek a szolgáltatásait. A rövid ideje utcára került, munkanélküli típusú hajléktalanról például feltételezhető, hogy intenzív szociális munkával viszonylag gyorsan, jó hatásfokkal továbbmozdítható félrecsúszott, megfeneklett állapotából, és valahogy visszajuttatható a társadalom egészségesebb vérkeringésébe. A szelekció harmadik típusa a rászorultság mértéke. A nagyon rossz testi és lelki állapotban, életveszélyben lévő, esetleg tíz-tizenöt-húsz év óta az utcán élő beteg embert nemegyszer szinte be kell cserkészni, és a szakemberek véleménye szerint még akkor is be kell vinni a hajléktalan szállóra, ha ő maga nem akarja. Ezeknek a szelekciós mechanizmusoknak a hatását nem lehet a vizsgálatból kiküszöbölni, de szembe kell nézni velük, tudni kell róluk és ha szükséges, számításba kell őket venni a következtetések megfogalmazásakor.
|
