|
|
Gyuris
Tamás - dr. Molnár D. László - Szántó Róbert Hajléktalanok A dolgozat a Népjótéti Minisztérium Válságkezelő Irodája és az INTEL COMP Alapítvány támogatásával, valamint a Paradigma Kft. közreműködésével készült. |
|
Az intézményrendszer A hajléktalanná válás elsődleges oka tehát a családi konfliktus. A válás azonban önmagában nem vezetne hajléktalansághoz, ha a társadalmi struktúra más lenne, és a szociális intézményrendszer megfelelően működne. Amikor valaki az utcára kerül, azonnal szembetalálkozik a jövedelem és lakásár ollójából fakadó szociális lakáshiánnyal. Ennek történelmi gyökere abban a redisztributív, újraelosztó, centralizált gazdaságpolitikában jelölhető meg, amely állampolgári jogon garantálta - szavakban - a lakást, az "ingyenes" egészségügyi ellátást és oktatást. Ennek a terheit az állam mintegy magára vállalta, és a költségeit a ki nem fizetett bérből fedezte. Az állampolgári jogon járó lakás azonban mára a mítoszok ködébe veszett: a lakásárak az égig emelkedtek, a bérek pedig ugyancsak "a földön járnak". A hajléktalan tehát a szociális intézményrendszerhez fordul segítségért. Azonban ennek is megvan a maga sajátos működési természete. Az intézmények önmagukban egy sor problémát képtelenek megoldani. A gyermekvédelmi intézményrendszerből évente 2000 gyermek egyenesen az utcára kerül, amikor nagykorúvá válik, családi kapcsolat és intézményes segítség nélkül. Milyen perspektíva áll előttük, hová vezet az útjuk? A büntetésvégrehajtási intézmények nem képesek deklarált céljaik megvalósítására, nem tudják az elítéltet visszavezetni az "egészséges" társadalomba, és a szabadulás után sem kapnak az emberek megfelelő támogatást a beilleszkedésre. Az utcán tengődő alkoholbetegek látványa az egészségügyi és szociális ellátás megoldatlan problémáiról beszél. A családsegítő intézmények a súlyos szociális problémák miatt eredeti célkitűzéseiktől (szakértő segítség a családi költségvetés megtervezéséhez, családpszichológia, tanácsadás stb.) távoli feladatok ellátására kényszerülnek, melyeket hivatalosan más intézmények vállaltak fel (a munkanélküliség orvoslása, szociális segélyezés stb). A hajléktalan intézmények néhány díszfunkciójáról szó volt a mintavétel torzításainak a leírásakor. A szociális és társadalombiztosítási ellátó rendszer a segítségnyújtást általban feltételekhez köti anélkül, hogy létezne "csupán" az életbenmaradást biztosító, világosan megfogalmazott, a lét jogán járó garantált minimális ellátás. Ennek súlyos következménye különösen szembetűnő a hajléktalanok sorsát tekintve. A szociális intézményrendszer hiányos felépítése és diszfunkcionális működése maga is "hajléktalan termelő" tényező, mert a hajléktalanná válás során elmarad a kellő időben és megfelelő formában érkező segítség. Ráadásul az elesett, kiszolgáltatott, segítségre szoruló embert megbélyegző, kirekesztő, a felelősséget áthárító magatartás a szociálpolitikusoktól sem idegen. Ha valóban segítségre van szükség, a szakszerű eljárás is nemegyszer túl bürokratikusnak tűnik. "A szociális hivatalnok szakszerű eljárásai... a segélyre rászoruló ember szemében... azt a jellegzetes hideg, bürokratikus magatartást fejezik ki, amelynek lényege, hogy részletesen megvizsgálta, mennyire jogos az ’ügyfél’ igénye a segítségre." (Merton 1980, 242. o.). (Ezzel szemben a szavazatokért harcoló választókerületi képviselő nem tesz fel kérdéseket, nem ragaszkodik a jogosultság törvényes előírásaihoz, s nem ’szimatol’ magánügyek után... A politika személyes kötelékké alakul. A választókerületi főnöknek mindenki barátjának kell lennie,... aki mindörökre barát a bajban. Merton 1980, 242-243. o.). A szociális lakásépítés és a lakáspolitikai koncepció kidolgozása mellett alapvető fontosságú volna a szociális ellátás garanciális és normatív alapú jogi szabályozása, amelynek meg kellene határoznia egyfajta feltételek nélkül járó ellátási minimumot. Újra meg kell tehát határozni, hogy mi minősül állami feladatnak, amely így nemcsak a segítségre szoruló polgárnak adhat biztosítékot, hanem garanciát jelenthet az állami feladatot átvállaló, rugalmas, de létbizonytalanságban élő nem-kormányzati, független, non-profit szervezetek működésének a finanszírozásához is. Szükség van tehát megfelelő érdekképviseleti rendszerre, amely a rászorultaknak és a segítő intézményeknek az érdekeit is megjeleníti5. Csak remélni lehet, hogy a polgári társadalom fokozatosan leküzdi a gazdasági elmaradottságot, és ezzel párhuzamosan a hajléktalanság mértéke is csökken. A kérdés csak az, hogy sikerül-e megoldani a türelem problémáját: lesz-e elegendő idő és erkölcsi erő ahhoz, hogy elviseljük az átalakulás kínjait, vagy még nagyobb gondok elé nézünk?
|
