|
|
Gyuris
Tamás - dr. Molnár D. László - Szántó Róbert Hajléktalanok A dolgozat a Népjótéti Minisztérium Válságkezelő Irodája és az INTEL COMP Alapítvány támogatásával, valamint a Paradigma Kft. közreműködésével készült. |
|
Bevezetés Eddig jobbára csak hírből hallottuk, hogy a washingtoni Fehér Házzal szemben két szomszédos fa között megágyaznak, és tartósan berendezkednek a hajléktalanok. Csak akkor közelednek feléjük fenyegetően a rendőrök, ha átmerészkednek a túlsó oldalra. Esténként New York és London utcáin is tömegesen hálnak az otthontalanok, behúzódnak egy árkád alá vagy valamelyik védett kapualjba, és újságpapírral vagy hullámos kartonpapírral betakaróznak. Napközben felbontott, üres coca-colás dobozban csörgetik az összegyűjtött aprópénzt, és ha alkalom kínálkozik rá, legalábbis New Yorkban, "Give me a buck!" felhívással fordulnak a járókelőhöz2. Külsejük némileg elhanyagolt, arcbőrük sápadt, fakó, egészségtelen kinézetű. Vajon valóban néhány politikust, szociális munkást vagy a közegészségüggyel foglalkozó orvost érdekel csak, hogy kik ők és hogyan kerültek az utcára? Lakni kell, ez kétségtelen. Bár vitatkoznak azon, hogy vajon mi az a létminimum, amelyet a jóléti társadalmak (Magyarország még nem tartozik ide) elismernek és biztosítanak tagjaik számára, a szabad piacgazdaság hívei és az erőteljes állami beavatkozást sürgető szociálpolitikusok egyaránt megegyeznek abban, hogy a hajléktalanság problémáját meg kell oldani. A kérdés csak az, hogy hogyan. A megoldás első lépése a diagnózis lehet. Magyarországon a legutóbbi időkig szinte teljesen ismeretlen volt a hajléktalanság. Ha valaki a parkban aludt, azt a rendőrök összeszedték, és ha nem volt munkahelye, a Büntető Törvénykönyv alapján közveszélyes munkakerülőnek minősítették, zaklatták. Napjainkban azonban a munkanélküliség teljesen "normális" jelenség meredeken emelkedő rátával, s emellett a hajléktalanság réme is közöttünk jár. Tényleg megtörténhet, hogy az ember tegnap még kétszobás lakásban élt a családjával, ma pedig az utcára kerül?
|
