|
|
dr. Lust
Iván Tapossa laposra? megjelent a Hajszolt Hírlap 1998. januári számában |
|
Gondoljuk el a következőket! Kliens érkezik; mérsékelten ittas, fázik, nem érzi jól magát és nagyon ingerült. Legyen a helyszín, mondjuk, egy nappali melegedő. Kliens kötekedni kezd valakivel, anyázás, kiabálás. Közbelépünk, mire a kliens ellenünk fordul. Durva szidalmainak hatására kezd felmenni a pumpa bennünk, amúgy is sok volt már az előző napokban a gyűrődés, otthon sem mennek jól a dolgok, a főnökünkkel is összevitatkoztunk, lehet; hogy egy kicsit másnaposak is vagyunk. Hát hogy lesz ebből segítő beszélgetés? Így, újsággal a kezünkben könnyebben teremtünk megfelelő távolságot az események vizsgálatához. Tehát, mi is a helyzet? Ha kívülről nézzük, akkor a helyzet az, hogy két rosszkedvű, megviselt ember áll egymással szemben, és a legjobb úton vannak afelé, hogy saját hozott bánatukat, haragjukat egymáson töltsék ki. A kliens felől nézve: megint itt van egy alak, aki fenyegetően lép fel, ellenséges velem; nem fogja engedni, hogy egyek valamit, ki akar dobni. Nem engedi, hogy annak a másik szemétnek jogosan bevágjak egyet. Az ilyenek miatt mentem így tönkre. Játssza itt a górét. Ha nem száll le rólam, belevágom a kést. Láthatjuk, hogy feltételezett kliensünkben a düh, az elkeseredés és a félelem keveredik egymással. A segítőt ellenségesnek és fenyegetőnek észleli. Ez, ha a segítő fenti állapotára gondolunk, akkor csak részben nevezhető a kliens kivetítésének, amikor saját, ellenséges érzületeit a segítő személyében igyekszik elhelyezni. De mindegy is, hiszen ha galamblelkűek is vagyunk aznap, a ránk zúduló indulatok hatni fognak ránk, és több-kevesebb idő múlva, hasonlítani kezdünk ahhoz, amilyennek a kliens lát bennünket. Figyelmet érdemel még a kliens félelme. Ebben is lehet ugyanis reális észlelés. A segítő hivatali szerepköre tényleg lehetővé teszi, sőt, megkövetelheti, hogy adott esetben kidobjon, kitiltson valakit. Bizonyos mennyiségű hatalma van; ami nélkül - és ez nagyon fontos - segíteni sem mindig tudna. Tehát a kliens ellenséges észlelése, mely szerint függ tőlünk, lényegében a realitásérzék bizonyítéka. Az ilyen helyzetben lezajló beszélgetés aligha változtatja meg kliensünk életét, mégis fontos, hogy alkalma legyen átélni azt, hogy indulataira nem válaszolnak ellenségesen, hogy a világ ugyan általában szörnyű, de mégis vannak kis szigetek az időben, amikor emberi hangot, odafordulást kap. Ehhez az szükséges, hogy a dühös kiabálás normális hangú beszélgetéssé csendesedjen, és a kliens kilásson indulatoktól beszűkült fejéből. Éreznie kell, hogy bár tényleg függő helyzetben van, ez itt most nem jár visszaéléssel, hatalmaskodással. Érzékelnie kell, hogy akkor is kap ellátást, ha nem fenyegetőzik, nem balhézik. Másképpen fogalmazva, fontos, hogy a kliens megtapasztalja; hogy az elkeseredéséből és haragjából adódó destruktivitás sem ténylegesen, fizikailag, sem átvitt értelemben, lélektanilag nem "rombolja le" a segítőt. Ez lényegében azt jelenti: hogy a segítő nem esik áldozatul a kliens haragjának; azaz a kliens nem tesz kárt benne, és nem is csinál belőle magához hasonló beszűkült, dühös embert. Kérdés, hogy ehhez a segítőnek angyalszerű tulajdonságokkal kell-e rendelkeznie. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha rendelkezne ilyenekkel, de ezek hiányában is sok lehetősége van arra, hogy meghaladja önmagát. Amikor valakivel beszélünk, vagy éppen ordítozunk; akkor rendszerint az történik, hogy a másik fél, saját érzéseinek, indulatainak hatása alatt meghatározza a helyzetet. Pontosabban beszűkíti, behatárolja közös perspektívánkat, azt a kört, amelyben az adott helyzetben gondolkodni tudunk, amely körből akkor, ott az ötleteink jöhetnek. Ha a dühös kliens olyanokra gondol, hogy mi rosszindulatúak és hatalmaskodók vagyunk, akkor nekünk sem tud más eszünkbe jutni, mint az, hogy a kliens agresszív, ellenszenves alak, akitől jó lenne megszabadulni. Ezen az úton jön létre az, ami a legtöbb veszekedési helyzetre jellemző, nevezetesen, hogy a felek indulatai egymást eltorzítják. Gyakorlott - és eléggé destruktív - veszekedő mindig képes arra, hogy béketűrő, fegyelmezett partneréből dühös, beszűkült ellenfelet faragjon. Mihelyst ez sikerült, addigi előfeltevései igazolódnak, tényleg ellenséges terepen kell mozognia, és támadókedve értelmet kap. Továbbá ezúton létrejön egy olyan helyzet, amelyet már megszokott, amelyben jól tud tájékozódni. Reakciói, megoldásmódjai is erre a helyzetre érvényesek, ezért, bármennyire rossz is lehet ez neki, legalább ismerős. A feladat abban rejlik, hogy ezt megakadályozzuk. Tudnunk kell, hogy az efféle konfliktusok lecsillapítása, nem destruktív megoldása többnyire idegen a klienseknek, nem ezt szokták meg, és ezért bizonytalanul mozoghatnak ezen a terepen. Ez is nehezíti a lecsendesítést. Helyesebb lenne talán lecsendesedést mondani, mivel a megoldás éppen abban van, hogy a helyzet keltette dühöt először a segítőnek kell lecsendesítenie - saját magában. Ha én túljutok a haragomon, akkor keletkezik egy kapaszkodó, egy kiindulópont, amelyből elindulhat a helyzet átalakulása. Ha nem vagyok dühös, akkor tudok másra is gondolni, nemcsak a kliens által kiváltott érzések és gondolatok fognak kavarogni bennem. Képes leszek rálátnia helyzetre, észrevenni a koreográfiát; a sémákat a helyzetben. Haragom elmúltával képes leszek a kliensre ismét úgy tekinteni, mint szerethető embertársamra. Képes leszek ismét egész személyemmel reagálni rá, nemcsak a dühös és agresszív részeimmel. Lényegében ezen múlik szabadságunk: a dühös kliens megszólítja egy részünket, és csakis azt, a többi háttérbe szorul, és máris foglyul ejtett a helyzet. Amikor lecsendesítjük haragunkat, akkor nem történik más, mint az, hogy ismét szóhoz juttatjuk személyünk más részeit, azokat, amelyek szelídek, konstruktívak, nem vicsorgósak, inkább mosolygósak. Az agresszió beszűkíti a teret, mondja Hermann Imre pszichoanalitikus. Sok kifejezés is utal erre, pl. „széttaposlak” (v.ö. tapossa laposra), „laposra verlek" stb. A térszűkítés a harag; a düh fizikai jeleiben is megtalálható: pl. ökölbe szorul a kezünk, de átvitt értelemben is igaz. Belső mozgásterünk is beszűkül, ez jelenik meg abban, hogy az indulat hatása alatt csak bizonyos dolgokra tudunk gondolni, másoknak nem marad hely. Mondhatjuk; hogy az indulatok csökkentik belső szabadságunkat. Az indulatok vezérelte helyzetből pedig belső szabadságunk visszanyerése által tudunk kiszabadulni. Ezután már tudunk segíteni a kliensnek is, hogy ugyanezt az utat ő is megtegye. Arról, hogy mi szükséges mindehhez, majd legközelebb lesz szó. |